Vigasztaló mesék mesekönyv

Örömmel jegyzem, hogy 2016. júniusában, a könyvhétre megjelent új mesekönyvem! Szeretettel ajánlom és köszönöm, ha másoknak is ajánlják!


(Megjegyzés: A mesekönyvben szereplő meséket törölnöm kellett a blogról.)

Mi feledteti a haragot?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pásztor, aki nem juhokat hajtott, nem füves legelőket keresgélt, hanem az égen terelgette kedves kicsi bárányait, a bárányfelhőket. Pásztoruk pedig ki lett volna más, mint a szél?

A báránykák békésen járták az égi mezőket, a szép kék légben. Szófogadón simultak jó pásztoruk keze alá. Csillogva, ragyogva bodorodtak az égen. Mindeni szerette, mindenki örömmel nézte az ég magasában ezt a kedves nyájat. Igen ám, de a csíntalan nap annyira megkívánta a bájos bárányfelhőket, hogy el-elcsent egyet a jó pásztor szeme láttára. Felszippantotta őket magához, s elszálltak a napba. Féltette kedves nyáját a szél. Megmérgesedett a napra.

S ha megmérgesedett a szél, bizony nagy haragra tudott gyúlni. Dühében összeterelte a hegyek, a völgyek, a rétek, a tengerek minden zivatarát, minden viharát és minden orkánját, s elzárta a napot. Látni sem bírta bárányai megtizedelőjét.

Igen ám, de amint eltűnt a nap, vele együtt besötétedett a föld is! A sötétség pedig hozta magával a zimankót, a hideget. Didergett ember és állat. A szél haragja elől meleg kuckót kerestek az élőlények. Csak a növények nem tudtak melegebb helyre menni. Tűrték és szenvedték a szél haragját, a zivatarok, viharok és orkánok tombolását, a sötétséget és a hideget. Hullámzott a föld haja, a szép zöld fű, lengedeztek a bokrok, recsegve-ropogva hajlongtak a fák. Telt-múlt az idő, de a szél haragja csak nem akart enyhülni. A rejtekhelyre bújt állatok még bírták a hideget, az emberek is találtak meleg menedéket házaikban, ám a fák, bokrok és füvek napfény híján sárgulni, barnulni kezdtek. Megsárgult a fű. Lehullatták elcsúnyult leveleiket a bokrok és a fák. Pőrén állták a zivatarok hideg esőcseppjeit, a viharok futását, az orkánok tombolását. A dühös szél pedig neki-nekilódult, hogy még több felhőt gyűjtsön a nap elé.

A vad szél olykor fel-felkapta a földön heverő nedves leveleket és maga előtt görgette. Bukdácsoltak, pörögtek a levegőben a barna levélhalmok. Felfigyelt erre a szél. Újabb marék levelet emelt fel a földről és most még magasabbra röpítette. A levegőben megszárított levelek pedig még tovább szálltak. Megtetszett a szélnek ez a játék. Újabb és újabb levelek után nyúlt és táncoltatta, pörgette, röptette őket a levegőben. Addig-addig játszott, addig-addig terelgette új nyáját, a levélhalmokat, míg megfeledkezett a nap elleni nagy haragjáról. Egyre csak gyűjtötte, s a levegőbe hányta a mókásan pörgő, forgó leveleket. Lekötötte a játék. A jóságos napocska eközben egyre jobban melengette a felhőhalmokat, egyre csak olvasztotta jeges bástyáikat, mígnem utat tört magának a földre. A derengő napfényben szállingózó levelek még szebbek voltak, mint a sötétben bukdácsolók. Esőtől átázottan csillogtak, tündököltek a szivárványos fényben. Tetszett ez a szélnek. Még több fényt akart és még szebb játékot. Nagy lendületet vett és szétfújta a zivatarfelhőket, a viharfelhőket és az orkánokat. Előragyoghatott a nap a maga szépségében. Újra meleget, életet áraszthatott a földre.

Azóta minden földi teremtmény hálás szeretettel nézi az őszi levelek hullását, mert ők segítettek elfeledtetni az égi pásztor, a szél haragját és nagy keserűségét.

Évnyitó bál

Néha a megkopott dolgok kivirulnak és mesebeli szépségük ámulatba ejtő. Így volt ez az ütött-kopott játszótéri asztallal is. Megújulása és kivirágzása épp tél közepén, szilveszter éjjel történt.

Mikor már az emberek minden rakétát ellőttek és minden mulatság befejeződött, akkor kezdődött csak az igazi nagy sürgés-forgás a játszótéren! A tél tündérei készülődtek az évnyitó bálra.

Jégvirágos csipkeruhába bújtak a lányok. Hajukat feltűzték dértűkkel és behintették csillámló zúzmarával. Sziporkázó jégcipőt húztak és hó-bundát öltöttek. Tündökölt rajtuk a hideg téli holdsugár. Mind összegyűltek a játszótéri faasztalon és kezdetét vette az év első bálja. Az elnéptelenedett, éjszakai játszótér úgy megelevenedett!

Megérkeztek a zenészek. Jégből készült hárfáik és citeráik a játszótér fái voltak. Először szép hárfa muzsikára lejtettek a tél tündérkéi. Kecsesen lépkedtek, finoman szálltak, mint az apró hó-csillagok. Mosolyogva nézte őket a fehér telihold.

Majd egyre gyorsabb ritmust diktált a jégcsapokon cimbalmozó zenekar. Csattantak a jégcipők, hullott a sok dértű, ropogott a táncosok lába alatt az ezernyi zúzmaracsillám. A friss hideg levegő egyre perzselőbb dallamokkal telt meg, míg végül olyan pergő zenélésbe kezdtek, hogy csak úgy recsegtek-ropogtak a jégbe fagyott fák. A nagy táncmulatságban kiszakadt a tél tündérek hó-bundája… Véget ért a bál.

A hajnal első sugarai kíváncsian kukucskáltak át a kopasz ágak között és megcsillantak a zúzmaratűkkel hintett, jégbe fagyott táncparketten. A téli fény ezernyi darabra tört a különös tánc nyomain: összetört jégcipőkön, elhullott zúzmaratűkön. Majd egy szempillantás alatt minden megváltozott. Rózsaszín és arany színben felizzott és soha nem látott pompával tündökölt a játszótéri ócska faasztal, s bizony szebb volt, mint bármelyik felékesített ünnepi asztal!

A vén országút meséje (masszírozós mese)

A gyerekeknek jólesik az érintés. Ez az egyik legfontosabb szeretetnyelvük. A mesébe szőtt finom masszírozás, simogatás ellazítja őket és nyugodt éjszakai pihenést ad.

Az iskolai agresszió megelőzésének is jó eszköze az, ha a gyerekek megmasszírozzák, megsimogatják egymás hátát a nap kezdetén. Érdemes kipróbálni!

Volt egyszer egy öreg országút. Jobbról árok szegélyezte (megsimogatjuk a gyermek hátát a jobb oldalán). Balról árok szegélyezte (megsimogatjuk a gyermek hátát a bal oldalán). Mindkét oldalát árok nyeste (a gyermek hátának mindkét felét egyszerre simogatjuk). Fájt az országút háta. Recsegett, ropogott. Jajgatott és sopánkodott:

-       Jaj, de fáj a hátam! Recseg, ropog. Szenvedek.

Megsajnálta a jóságos szél. Lágyan megsimogatta. Körkörösen táncolt rajta (körkörös simogatás a gyermek egész hátán).

-       Köszönöm, szél! Jóságos vagy! – hálálkodott a vénségesen vén országút.

Arra szállt egy esőfelhő. Megszánta a fájós hátú öreget és csendes esővel öntözgette. Eleinte egy-két csepp esett az országútra (ujjbeggyel finoman kopogtatjuk a gyermek hátát), majd egyre gyorsabban veregette az eső és egyre sűrűbben kopogtatta az országút fájós hátát (ujjbeggyel egyre gyorsabban kopogtatjuk végig a gyermek hátát). Záporozott az eső. Átáztatta az országutat.

-       Köszönöm, eső! Jóságos vagy! – hálálkodott a vénségesen vén országút.

Előbújtak a földből a földigiliszták és a csigák. Útra keltek az országút sarában (tenyér élével csúszkálunk a gyermek hátán). Csúsztak, másztak, csúszkáltak. Hol jobbra mentek. Hol balra araszoltak. Hol meg összevissza. Jólesett az országútnak a csigák és földigiliszták csúszkálása.

-       Köszönöm, csigák! Köszönöm, giliszták! Jóságosak vagytok! – hálálkodott a vénségesen vén országút.

Ekkor ugrott elő a fák sűrűjéből két kövér vaddisznó. Jól meghempergőztek a sáros országúton (ökölbe szorított kézzel körkörösen masszírozzuk a gyerek hátát). Hol jobbra gurultak. Hol balra hengeredtek. Hol ide-oda és összevissza hemperegtek a friss sárban. Még az orrukkal is fel-feltúrták a sarat (ujjainkat összehúzzuk, úgy masszírozzuk a gyermek hátát). Gyűrték jobbra. Gyúrták balra. Gyömöszölték a sarat. Élvezték a pancsolást. Élvezte az országút is a masszírozást.

-       Köszönöm, vaddisznók! Jólesett a gyúrásotok!

Elmentek a vaddisznók. Elállt az eső. Kisütött a napocska (szétnyíló ujjakkal simogatjuk át többször a gyermek hátát). Meleg sugaraival gyöngéden megszárítgatta az országutat. Minden apró porcikáját át- meg átsimogatta. Jólesett az országútnak a napocska finom cirógatása.

-       Köszönöm, nap! Jóságos vagy! – hálálkodott a vénségesen vén országút.

Ekkor két őzike sétált végig az úton (finom lépteiket ujjbeggyel utánozzuk). Apró lábacskáik finoman megkopogtatták annak fájós hátát. Majd lefeküdtek egymás mellé a felmelegített földre. A vénségesen vén országút pedig megérezte kis szívük minden dobbanását (utánozhatjuk teljes tenyérrel a szívdobbanások ritmusát).

A sisakos sáska megérti a titkot

Már hosszú ideje várt. Csak ült a fűben és figyelte a járókelő embereket. Néha megriadt picit, de kitartott. Tudta, hogy hamarosan jön a kisfiú és akkor minden rendben lesz. Ezt megígérte neki a bölcs öreg, a mező királya, az imádkozó sáska. Így hát csak ült, üldögélt és várakozott.

Maga sem tudta, hogy mikor és miért lopódzott be a szívébe a bánat. Egyszercsak ott volt és egyre jobban elhatalmasodott. Talán az egyre hűvösebb idő vagy az egyre több eső tette, de olyan erősen fogva tartotta már, hogy mozdulnia is nehéz volt tőle. Aztán találkozott a bölcs öreggel, a mező királyával, a hosszú karú imádkozó sáskával és így szólt hozzá:

-       Látom, hogy nagy bajban vagy. Rajtad csak egy valaki segíthet. A kisfiú. Ott lakik a sok házas utcában. Keresd meg azt a helyet, ahol petúniák nyílnak az ablakban. A kertben várd meg őt.

-       De miről fogom megismerni? Hiszen a sok házas utcában sok ember jár.

-       Ő fog megismerni téged! Odamegy hozzád és tudni fogja, hogy mit kell tennie.

-       Igen! Ilyen bölcs kisfiúra van szükségem – szólt a sisakos sáska és útra kelt.

A petúniás ablakos házat nem volt nehéz megtalálnia. A virág szétáradó illatát minden rovar jól ismeri. De a házban mások is jártak: zengő cipős nénik, csörgővel zörgő kisbabák, kerékpárt toló nagyfiúk és furcsa dobozokba hangosan beszélő bácsik.

-       Vajon mikor jön a kisfiú? Vajon tényleg rám talál? Honnan tudja, hogy hol vagyok? Honnan tudja, hogy mit kell tennie? – tűnődött magában a bánatos sisakos sáska.

Sok idő múlva beszaladt a kertbe egy kislány. Úgy szökellt, mint egy pillangó. Utána jött egy anyuka, aki sokmindent cipelt a kezében, de nem volt zengő a cipője. Már ez megnyugtatta kicsit a félénk sisakos sáskát. Aztán jött Ő! A kisfiú! Belépett a kertkapun és egyenesen felé tartott. Mintha pontosan tudta volna, hogy ő ott lapul a fűben. Határozott léptekkel közeledett, majd lehajolt hozzá és a kezébe vette.

-       Hát te ki vagy? – kérdezte tőle. – Mi járatban errefelé?

Bizony megriadt a mi sáskánk. Meglepte az, hogy a kisfiú meleg tenyerébe veszi és emeli egyre feljebb a magasba, hogy az arcához közel legyen és a szívére beszéljen. Ijedten felröppent és megkapaszkodott a közeli drótkerítésben. Ám a kisfiú tudta, hogy csak picit fél, ezért utánament és óvatosan lebontotta a kerítésről a lábait. Ismét a kezébe vette és megsimogatta a szárnyát.

-       Nagyon jó repülő vagy! – dicsérte. – Nagyon szép a szárnyad, erős a lábad. Igazán magas vagy és milyen kedves! A fejed különösen mókás, hiszen olyan, mint egy körte. A tekinteted pedig mindent elárul.

-       A tekintetem? – lepődött meg a sisakos sáska. – Vajon mit olvastál ki belőle?

A kisfiú pedig folytatta.

-       Tudom, miért jöttél. Én is érzem a változást. Egyre hűvösebbek az esték, fagyosabbak a reggelek. Most még nappal jó meleg van, de hamarosan eljön a tél, és aki nem talál menedéket, bizony megfagy. Szükséged van egy jó búvóhelyre, hogy túléld a telet. Fázol ugye? – kérdezte.

Azzal fogta a szép zöld sisakos sáskát és a pólójára tette. Egyszerű szürke kis pólója alatt ott dobogott, ott dolgozott a kisfiú szíve épp a sisakos sáska lábai alatt. A kisfiú szíve minden dobbanása egy ütemre mondta, kiáltotta a félénk kis rovarnak: - Szeretlek, szeretlek, szeretlek!

Ez a meleg lüktetés behatolt a sisakos sáska lelkébe és megolvasztotta azt a fájdalmas szomorúságot, ami oly régóta vasmarokkal, jégkarmokkal szorította a szívét. Megértett valamit. Tudta már, hogy ő fontos valakinek, aki szereti őt és gondoskodni akar róla. Bár nem tudta, hogy mi a tél és mi az, amiről a kisfiú beszél, de abban biztos volt, hogy jót akar.

-       Most egy picit ideteszlek a petúniás ablakba – mondta a kisfiú -, de hamarosan érted jövök és elviszlek valahová, ahol jó lesz neked.

Azzal fogta a sisakos sáskát és odatette a napsütötte virágok közé. Igen, ismerte ezt a helyet. Már sokat hallott róla. Itt talált biztonságot és szeretetet a bölcs imádkozó sáska. Ő mesélt erről a helyről. S lám, most ő is itt van. Épp ugyanabban az ablakban, ahol megértette a rétek bölcse, hogy mi az élet értelme és titka. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ő is tudja azt a nagy titkot. Azt, ami bölccsé tesz. Ez a titok pedig ott rejlik a kisfiú szívében. Ami nem más, mint a Szeretet. Semmi fontosabb, semmi értékesebb nincs ezen a világon, mint az önzetlen gondoskodás szeretete. Ettől bölcs igazán a bölcs, ettől jó igazán a jó, ettől nyer értelmet az élet. Ez a titok, amit soha-soha nem akar feledni, s amire mindig emlékeztetni fogja az a pillanat, mikor a kisfiú pólóján járt és lába alatt érezte szíve lüktető, életet adó, forró szeretetét.

A kisfiú hamarosan visszatért és óvatosan leemelte őt a virágokról. Bár a sisakos sáska repülhetett volna mellette, mégis örömmel elfogadta, hogy a kisfiú vigye meleg kis tenyerében. Hamarosan elhagyták a sok házas utcát és befordultak egy rétre. Átvágtak a mezőn, majd magas fűben jártak. A kisfiúnak a válláig ért a fű. Nagy tányérú napraforgók mosolyogtak rájuk, amint elhaladtak mellettük. Aztán megérkeztek egy fához. Göcsörtös törzsű, öreg fűzfa állt a napraforgótábla szélén. Földre haló ágai sátorként borultak a fűre.

-       Látod? – kérdezte a kisfiú. – Itt összeér a föld és az ég. Ez az a hely, ahol biztonságban leszel. Nem kell félned, nem vagy egyedül. Sok-sok lombszöcske él itt. S ha jön a tél, a zimankó, rejtőzz el a fa göcsörtös kérgében.

Óvatosan letette őt a fa egyik földre hajló ágára. Gyöngéden megsimogatta a szárnyát és elment. Ott maradt a sisakos sáska az ismeretlenben. De nem félt. Tudta, hogy a kisfiú a legjobbat tette. Oda hozta, ahol lennie kell. S amint körülnézett, mit látott? Itt is, ott is zöld fejecskék bukkantak elő a fa lombkoronájából. Kíváncsi, vidám arcok mosolyogtak rá. És képzeljétek! A sisakos sáska legnagyobb meglepetésére hirtelen mellé röppent a mezők bölcs öregje, az imádkozó sáska. Volt mit mesélniük! Együtt várták meg a telet, a zimankót és hideget. De óvta őket a jóságos fűzfa, hogy új tavaszra kelve új füveken éljenek és elvigyék mindenkinek a tudást, a bölcsességet, ami a legnagyobb kincs e világon, a szeretetet.

Őszi mese

Ősszel az erdei tisztáson kinyílott egy szép fehér virágocska. Azért virágocska, mert nem volt olyan hosszú szárú, mint az egész nyáron sárgálló ökörfarkkóró vagy a csengettyűket érlelő kék harangvirág, sem olyan feltűnő színű, mint a fűben megbújó őszi kikerics. Ő egy apróbb, a fűből épp csak kilátszó, fehér sziromszoknyás virágocska volt. Nem ismerte a magas ökörfarkkórót, a gyönyörű lila kikericset, sem a harangvirágot. Körülötte selymes fű nőtt, ami zölden és puhán befedte a földet. A nap melengette, az eső öntözgette, a föld táplálta, a szél simogatta apró sziromruháját. Boldog volt a kis virág.

-       Szép vagyok a réten. Nap ragyog az égen. Itatgat az eső. Borzolgat a szellő. Ruhám igazgatja. Táplál a föld la-la. – dalolgatta.

A hálás kis virágnak hamar híre ment a mezőn. A beszédes füvek meséltek róla. Fűszáltól fűszálig adták tovább az örömhírt, valahányszor végigsimogatta a jókedvű szél a rét zöld hajtengerét.

-       Éneklő virág nyílt a réten!

-       Boldogan énekel egy kis virág!

-       Milyen jó, hogy köztünk él ez a hálás kis virág! – adták át a hírt az egymáshoz hajló fűszálak.

Örömmel simogatta a szellő, örömmel táplálta a föld, örömmel öntözte az eső, örömmel melengette a nap a jóságukat megéneklő fehér szirmú kis virágot.

De nem mindenki örült a pici virág boldogságának. A daloló virág szomszédságában nőtt egy tüskés bokor. Tavasszal gyönyörű, halványrózsaszín, pompás illatú virágok borították, de hamar megszabadult tőlük, mert nem illettek hozzá a szelíd, kedves színek. Egész nyáron mérgelődött és tüskéit hegyezte. Leveleit barnára perzselte a nap, s így még jobban kivillanhattak hosszú, éles fegyverei: tüskekarmai. Harcra készen fordult szembe a széllel, és ha tudta keresztülszúrta még az esőcseppeket is. De nem csak a testét borították tüskék, hanem a szívét is. Naphosszat bosszankodott, mérgelődött. Szúrós kedvű volt és nem szerette a dalt. Csak a termésében volt némi öröme, mert az épp olyan kemény és haragos zöld volt, mint ő maga. Ám ha akarta, ha nem, a szelíd őszi nap beérlelte és pirosra festette a bogyóit, s azok úgy piroslottak mindenütt a vadrózsán, mint egy-egy duzzadt bohócorr. Ettől a nevetséges dísztől még mérgesebb lett a bokor és még jobban haragudott a világra. Különösen arra a kis virágra, ami a közelében énekelt és örömet szerzett hálás dalával a fűnek, a földnek, a szélnek, az esőnek és a napnak. Elhatározta, hogy elhallgattatja.

-       Mondd csak pici virág, valóban azt hiszed, hogy olyan jó az élet?

-       Hát persze! – lelkendezett a fehér szirmú kis virág, mert boldog volt, hogy beszélgethet valakivel.

-       Valóban azt hiszed, hogy mindened megvan a boldogsághoz?

-       Mi hiányozhatna? Itt van a nap, ami melegít. Itt van az eső, ami megitat. Itt van a föld, ami éltet. Itt van a szél, ami simogat. Miért is ne lennék boldog?

-       S vajon piros bogyóid is vannak? - rázintotta meg ágain vöröslő díszeit a vadrózsabokor.

-       Nem. Azok nincsenek - mondta meghökkenve a fehér virág.

Igazán meglepődött és elgondolkodott.

-       Tényleg. Piros bogyócskáim nincsenek. De a vadrózsának vannak. És milyen szépek! Vajon nekem miért nincsenek ilyen szép piros bogyóim? Én miért nem kaptam ilyen gyönyörű bogyókat? Miért vagyok ilyen egyszerű, ilyen fehér, ilyen jelentéktelen? Talán engem nem is szeret annyira a természet?

Irigyen nézegette a vadrózsa izzó vörös bogyóit. Valahányszor rápillantott, egyre jobban összeszorította a szívét a boldogtalanság. Egyre többet gondolkozott azon, hogy ő miért ilyen színehagyott, jelentéktelen és nem fontos. Egyre csendesebb lett. S elhagyta a dalt. Nem énekelt többé. Magába fordult bánatában. Már-már felemésztette a szomorúság, mikor arra szállt egy késő őszi gyöngyházlepke. Nagy narancssárga szárnyain tündökölt a nap. Picit körözött a vadrózsa fölött, de mivel ott semmi jó nem várt rá, tovalibbent. Könnyedén táncolt a rét fölött. Majd megfordult és leereszkedett épp a fehér sziromszoknyás kis virágra.

-       Jaj, de jó, hogy itt vagy te kedves kis virág! Már olyan éhes és szomjas voltam! Sehol egy üdítő színfont, sehol egy kis virágpor nincs ezen a mezőn!

-       De hiszen itt van a gyönyörű, piros bogyókkal teli vadrózsabokor! - mutatott a csipkebogyóktól roskadozó vadrózsára a fehér virág.

-       Á! Teli van tüskével - legyintett a lepke. - A pillangónak nem tartogat semmi jót. Csak a pókokat hízlalja. Egyedül a te szépséged és ízes virágporod gondoskodik rólam és minden késő őszi pillangóról. Ugye boldog vagy, hogy te jelented számunkra a legfőbb örömet?

-       Igen! Nagyon! – tárta ki porzószálait az eddig annyira magába forduló kis virág. S megetette, megitatta a szépséges gyöngyházlepkét.

-       Köszönöm, hogy gondoskodtál rólam! Ha megengeded, szólok a társaimnak, hogy itt nyílsz. A vadrózsa duzzogós piros bogyói majd útba igazítják őket, hogy megleljenek a fű rejtekében - kacagott a pille.

Igen. Így volt. Igaz volt. Ettől kezdve egyre több csodaszép pillangó látogatta meg a kis fehér virágot. Ettek, ittak és dicsérték szépségét, jóságát, kedvességét. Ő pedig újra boldog volt és hálás, nagyon hálás. Újra énekre nyílt az ajka és örömének hírét vitte a fű zöld haját simogató szél.

 

Csatangoló

A ti otthonotokban is vannak csatangoló zoknik? Mert nálunk bizony laknak ilyenek! Róluk szól a mai mese.

Ebben a házban élt apuka, akinek soha-soha egyetlen zoknija sem kallódott el. Anyuka holmiját is mindig meg lehetett találni. A kislánynál is szép rend volt a zoknis fiókban. Csak a kisfiú zoknijai döntöttek úgy, hogy azzal bosszantják kis gazdájukat, hogy erre-arra elkóborolnak. Közülük is a legkalandvágyóbb: Csatangoló. Nem volt olyan nap, hogy el ne indult volna, s ott ne hagyta volna kedves kicsi párját. Hiába korholta a felesége:

-       Ne kóborolj, Csatangoló! Mindig magamra hagysz!

Ő csak nevetett ezen és újra elment.

Máskor a párja azzal fenyegette, hogy nyújtófával várja, ha szüntelen elcsatangol. De persze mindig megenyhült a szíve mikor újra hazatért Csatangoló és békés szeretetben bújt össze párjával a zoknis fiókban.

Történt egyszer, hogy újra vándorútra indult Csatangoló. Épp bele akart bújni a kisfiú, hogy óvodába menjen, ám nem maradt más az öltöző asztalkán, csak Csatangoló felesége. Vehetett elő egy másik zoknit a fiókból. Ezalatt Csatangoló óvatosan lecsusszant a szekrényről, le az ágy széléről és jól elbújt az ágy alatt. Puha porcicák között araszolt mind mélyebbre az ágy alá. Megkerült egy sötét képű dobozt és mögé pillantott. Nagyon meglepődött! Ott ült egy másik zokni. Fekete, porlepte volt és nagyon szomorú.

-       Hát te miért búslakodsz? – kérdezte Csatangoló.

-       Te nem búslakodnál, ha éveken át itt kuksolnál e mögött a sötét képű doboz mögött? – kérdezett vissza az idegen.

-       Az hogy lehet, hogy évek alatt nem kerültél elő?

És a fekete zokni mesélni kezdett:

-       Tudod, én még apuka zoknija voltam fiú korában. Nagyon szerettem izgalmas felfedező utakra indulni. Egyik utam során ide bújtam az ágy alá. Igen ám, de épp aznap rám tolták ezt a sötét képű dobozt. Ráállt a lábamra. Azóta nem tudok innen elmozdulni.

Megijedt Csatangoló. Picit arrébb is húzódott, nehogy az ő lábára is ráálljon a sötét képű doboz.

-       Hogy lehet az, hogy anyuka nem söpört ki innen?

-       Úgy, hogy ezt a rémséges, sötét képű dobozt sohasem mozdítják el, mert olyan nehéz. Körültakarítják. Ilyenkor mindig nyújtózkodom, reménykedem, hogy belém akad a seprű, de olyan erősen áll a lábamon a sötét képű doboz, hogy sosem tudnak kiemelni innét. Ez az én szomorú történetem.

Jaj! Megijedt Csatangoló, hogy hasonló sorsra jut. Mi lesz vele? Mi lesz az ő kedves kicsi párjával? Hogy fog sírni, siránkozni utána? És mi lesz a kisfiúval? Ki melengeti a lábát hideg őszi napokon? Örökre itt fog maradni a sötét képű doboz és a folyton bánkódó fekete zokni társaságában?

Ám ekkor már lendült is a seprű. Mert anyuka takarított és észrevette Csatangolót az ágy alatt. Sőt, ahogy igyekezett kihúzni őt, még a súlyos, sötét dobozt is arrébb tolta és sok-sok év után előkerült az ott búslakodó fekete zokni is!

-       Nini! Csatangoló! Ismét elbújtál? – nevetett anyuka.

-       Hát te ki vagy? Téged még sosem láttalak! Rettenetesen poros vagy. Gondolom, beszorultál a doboz alá! – mondta apuka fiatal kori zoknijának.

-       No, gyertek! Kimoslak benneteket!

Másnap vidáman száradtak mindketten a szárítókötélen. Majd Csatangoló újra összeölelkezhetett a párjával, aki nagyon-nagyon várta már. De egy Másik Csatangolót kapott vissza. Mert ez az Új Csatangoló nem akart már hűtlenkedni. Soha-soha többé nem kóborolt el. Nem szeretett volna arra a sorsra jutni, mint a szomorú fekete zokni, aki éveken át arra várt, hogy egyszercsak újra rátaláljanak!

S mi lett a fekete zokni sorsa? Mivel párja már rég nem volt, anyuka sót töltött belé és mikor fájt a kisfiúnak vagy a kislánynak a füle, őt dugta a fejecskéjük alá. Sózokni lett belőle. Büszke is volt az új tisztére! S ha néha-néha megpillantották egymást Csatangolóval, mindig odakacsintottak egymásnak - amúgy férfiasan!

Merre van a méhes kas?

A szorgalmas kis méhecske buzgón gyűjtögette a virágport. Virágról virágra szállt. Élvezte az üdítő nyarat, a nap melegét, a fák árnyékának hűvösét és azt a munkát, amit olyan nagyon szívesen végzett. Eközben messzire elkóborolt a kastól és eltévedt.

-       Kitől kérhetnék útbaigazítást? – tanakodott.

Arra járt egy lassú csiga.

-       Csigabiga! Kérlek, adj tanácsot! Merre van a méhes kas?

A csiga nehézkesen húzta-vonta hatalmas házikóját és úgy tett, mintha nem is hallaná a méhecskét.

-       Kedves Csiga apó! – kiáltott rá jó hangosan a méhecske, mert azt hitte nem hall jól a szegény öreg. - Kérlek, mondd meg, hogy merre találom a méhes kast!

A csiga mélán felpillantott. Szemecskéit ide-oda billegette és bosszúsan így felelt:

-       Nem vagyok süket! Miféle modor ez? Még köszönni sem tudsz? Azt pedig hiába is kérdeznéd, hogy merre van a méhes kas, mert olyan messzire még sohasem jutottam.

Elszégyellte magát a méhecske és elhatározta, hogy ezután köszönni fog. Bocsánatot kért a lassú csigától azért, hogy nem köszönt, majd illedelmesen elköszönt és tovább szállt. Sokáig nem látott senkit, akitől útbaigazítást kérhetett volna. Picit megpihent a nyári melegben egy alacsonyan lógó ágon. Épp ekkor sietett arra egy büdös borz. Őt szólította meg az eltévedt méhecske:

-       Jó napot kívánok, Borz asszonyság! Szeretnék útbaigazítást kérni. Meg tudná mondani, hogy merre találom a méhes kast?

-       A méhes kast? – forgolódott a borz - Azt én is szeretném tudni! Nagyon kedvelem a mézet. Ha megtaláltad, feltétlenül szólj nekem is!

-       Jaj, dehogy szólnék! – suttogta ijedten a méhecske. – Még csak az kellene, hogy kifoszd a lépeket!

De a borznak nagyon éles a füle. Meghallotta ezt a halk zümmögést.

-       Félted tőlem azt a kis mézet? Irigy vagy! - kiáltotta mérgesen - Ezért aztán, még ha tudnám is, hogy hol van a méhkaptárod, akkor se segítenék!

Majd dühében hátat fordított a méhnek, felcsapta a farkát és olyan büdöset csinált, hogy szegény méhike majd leszédült arról az alacsonyan ringó faágról ahol addig üldögélt. Kéket-zöldet látott, de föntebb repült a fa lombjában, hogy távolabb kerüljön a borzalmas szagtól. Eközben majdnem nekirepült a szunyókáló bagolynak. Illedelmesen megszólította:

-       Jó napot kívánok, mélyen tisztelt Bagoly úr! Elnézést kérek a kellemetlenkedésért! Szeretnék útbaigazítást kérni, hogy merre találom a méhes kast.

A bagoly lassan kinyitotta az egyik szemét, majd a másikat és fáradt hangon sorolni kezdte az utat.

-       Először szállj el keletre. Hamarosan az erdő szélére jutsz. Ott meglátsz egy nagy tisztást. A tisztáson fordulj délre. Addig repülj, míg egy kis patak szeli át a völgyet. A patak mentén ismét fordulj keletre, amerre a víz siet. Hamarosan megtalálod a kaptárodat a patak partján.

Nagyon megörült a kis méhecske. Nem győzött hálálkodni a bölcs bagolynak, aki útbaigazította őt. Csak egyet nem tudott: merre van kelet és merre van dél? Mert ez a kis méhecske még sohasem járt iskolába. De a bölcs bagolytól már nem tudta megkérdezni, mert az pillanatokon belül álomba zuhant.

-       Most kitől kérjek útbaigazítást? – tanakodott.

Éppen ekkor arra ballagott egy tányértalpas medvebocs.

-       Szervusz, kis mackó! Meg tudnád mondani, hogy merre találom keletet és delet?

-       Mi sem könnyebb! – nevetett a medvebocs, aki már járt iskolába. – Megtanítalak egy kis mondókára. Ez segít.

Aztán rákezdte:

-       Előttem van észak,

Hátam mögött dél,

Balra a nap nyugszik,

Jobbra pedig kél.

A kis méhecske okos volt. Ő is éppen úgy fordult, mint a mackó: észak felé. Néhányszor elmondták a mondókát együtt és máris megtanulta. Örömében felkiáltott:

-       Köszönöm a segítséged! Van kedved elkísérni engem?

-       Merre tartasz?

-       Először kelet felé, majd délre a réten át és végül ismét keletre ahol a méhes kasom áll.

-       Méhes kas és méz! Méz! Az nagyon finom! – nyalogatta a szája szélét a kicsi medvebocs. – Meg tudnál kínálni egy kicsike mézzel?

-       Hát persze! Ha ilyen illedelmesen kéred!

Mindketten elindultak a bölcs bagoly által tanácsolt útvonalon. Vidám beszélgetéssel telt az idő. A méhecske elmesélte tapasztalatait a csigával, a borzzal és a bagollyal. Eközben kiértek az erdőből és hamarosan finom virágillattal telt réten jártak. A patak csobogása és a víz üdítő illata pedig már olyan jólesően ismerős volt, hogy szinte gondolkoznia sem kellett a méhecskének a bölcs bagoly szavain, magától is odatalált kedves méhes kasához.

A kis medvebocs szerényen megállt a kaptár előtt és várt, míg a méhike kihozott neki egy csészényi édes mézet. Boldogan szopogatta az édességet. S ha hiszitek, ha nem, azóta is barátok.

Égi áldás

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyember. Nem volt egyebe, mint tizenkét éhes gyermeke. Dolgozott a szegény ember látástól-vakulásig, mégis alig jutott az asztalra kenyér. Azt is azonnal megette a tizenkét gyerek, amint oda került.

Történt egyszer, hogy a szegény ember már munkát sem kapott, így kenyér sem jutott az asztalra. Nyelték az éhkoppot szorgalmasan, de attól jól nem laktak. Ekkor így szólt a szegény ember a fiaihoz.

-       Gyermekeim! Minden gazdához elmentem. Munkát kerestem, de nem kaptam. Ha tovább éhezünk biztosan éhen halunk. Gyertek körém! Térdeljünk le és kérjük Istent, valamiképp segítsen rajtunk!

Gyermekei sírva gyülekeztek az apjuk köré. Már járni is alig tudott némelyik a nagy éhségtől. Leborultak a puszta földre. Összekulcsolták a kezüket és apjukkal együtt így imádkoztak:

-       Teremtő Istenünk! Te vagy a világ alkotója. Te uralkodsz mindenen. Számodra nincs lehetetlen. Tudjuk, hogy ha akarod, adsz nekünk ételt. De ha nem, azt is el kell fogadjuk a kezedből. Ha lehetséges, tégy csodát, hogy együnk és legyen erőnk. Ámen.

Ilyen rövid imát mondtak, de ennyi idő is elegendő volt ahhoz, hogy beborult az ég és olyan fekete felhő emelkedett a szegény ember háza fölé, mint a korom.

Imádság után felpillantottak a gyerekek az égre és riadtan így kiáltottak:

-       Biztosan végünk van! Még az eget is befeketítette az Isten.

Megdördült az ég és a koromfekete égből nagy cseppekben hullani kezdett az eső. Egyre nagyobb cseppekben, egyre sűrűbben. A gyerekek keserűen nézték az esőt, ami már úgy kopogott a ház tetején, mintha jégeső lenne. Kinézett a szegény ember is az ablakon és majd hanyatt esett attól, amit látott!

A fekete ég fölött megjelent egy kettős szivárvány. A nap oldalról rásütött a felhőre. A felhőből pedig vígan táncoló, pörgő, forgó, sziporkázó ezüst cseppek hullottak a földre. De nem is eső volt az! Hanem valódi ezüstpénzek. Csillogva, ragyogva peregtek alá a fekete ég közepéből. S mind odahullottak a szegény ember udvarára, házára.

-       Ezüst hullik az égből! – kiáltott a szegény ember! - Hamar, hamar, gyerekek! Ami edény van itthon, ami kalap van a háznál, mind hozzátok és gyűjtsük belé az ég ajándékát!

Nem kellett kétszer mondani a gyerekeknek! Üres edény az volt bőven! Olyan, amiből kifogyott az étel. Lyukas kalapból is volt legalább tizenkettő.

Ahogy elállt az eső kiszaladtak az udvarra és szedték, kapták, gyűjtötték az égi áldást. Teli lett a tizenkét lyukas kalap. Teli lett a sok üres edény. Ott csillogott, ragyogott a temérdek pénz a szegény ember kopott kis házikója földjén. Ekkor újra magához rendelte a szegény ember a fiait.

-       Gyermekeim! Meghallgatott az Isten! Gyertek ide körém és adjunk hálát az ajándékáért!

A gyerekek engedelmesen apjuk köré gyűltek. Mind leborultak. Csordultig volt a szívük hálával Isten jósága iránt. Hálaadásuktól zengett a ház. Énekkel dicsérték az Istent.

Véget ért a szegénység. Véget ért az éhség. Volt mit enni. Volt miből élni. Ám az adakozásról sem feledkeztek meg! Segítették a szegényt. Gondoskodtak az éhezőkről. Isten áldott ajándéka, a mennyei ezüstpénzek pedig nemhogy fogytak, hanem még gyarapodtak is, minél inkább jót tettek vele a szegények között!

Csillaglépő csizma

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon szerette nézni a csillagokat. Alig várta, hogy eljöjjön az este és feltekinthessen a csillagos égre. Gyönyörködött a bolygók járásában és a távoli, ragyogó csillagokban.

Egyik este így imádkozott:

-       Drága jó Isten! Világmindenségek Teremtője! Te alkottad a Napot, a Holdat és a csillagokat. Neked van hatalmad arra, hogy teljesítsd a vágyam. Kérlek, add, hogy járhassak a csillagokban és felfedezhessek új világokat!

Ezen az estén a kisfiú a szokottnál korábban aludt el. Gyorsan lepte meg az álom. Elnehezülő pillái azonban hirtelen felpattantak, mert olyat látott, amit még sohasem. Egy szépséges ősz férfi állt előtte. Fehér volt a haja, fehér a szakálla, fehér a bajsza. Arca ragyogó. Ruhája csillogó. Alig tudott rápillantani a nagy fényességtől, ami belőle áradt. Őszinte szeretettel mosolygott a kisfiúra és csodálatos zengő hangon megszólította:

-       Ébredj! Meghallottam a kérésed, és íme teljesítem.

Majd a fiúhoz lépett és szeretettel megsimogatta mindkét lábát. Abban a pillanatban a kisfiú lábán ott ékeskedett egy pár csillagokkal ragyogó csizma.

-       Köszönöm szépen! -  rebegte.

A következő pillanatban a kedves ősz férfi eltűnt. De a csizma továbbra is ott tündökölt a kisfiú lábán. Nem kellett megkérdeznie, hogy mire való. Azonnal tudta.

Óvatosan felkelt és kilépett az ajtón. De a csizma nem a földön járt! Nem ám! Hanem a levegőben! Minél többet lépett, annál magasabbra emelte őt. Nekilendült és már futott is, hogy bejárja a csillagokat.

Megnyíltak előtte a világűr titkai. Láthatta közelről a Holdat. Ott hagyta lábnyomát annak puha porában.

Elhaladt a Mars bolygó mellett és megcsodálhatta krumpli alakú holdjait.

Könnyedén átszökdelt egy nagy meteoritmezőn. Szikláról sziklára ugrott, mint egy játszótéren vagy egy patakon a lépőköveken.

Elkápráztatta a Jupiter nagysága és tomboló szélviharai. A gyorsan forgó óriásbolygó mellett nagyon picinek és gyengének érezte magát. De ahogy a lábára pillantott és meglátta ott a csillaglépő csizmát, tudta, hogy még ha ő kicsi is, de fontos valakinek, annak a jó Istennek, aki ezzel a csudálatos csizmával ajándékozta meg őt ma éjjel.

Továbbiramodott, hogy még megláthassa a Szaturnuszt a sok-sok gyűrűjével és holdjával.

Az Uránusz és a Neptunusz mellett csak elszaladt. Még messzebb akart eljutni. Látni akarta a csillagok millióit.

Ahogy elhagyta a Naprendszert, a csizma hihetetlen gyorsaságra váltott. Úgy repült, mint a gondolat. Így hamarosan olyan helyeken járt, amit ember még csak nagy erejű távcsöveken pillanthatott meg.

Csillagbölcsők és csillagködök otthonába tért. Hogy milyen gazdag élet volt ott! Eddig nem látott bolygók világaiba jutott. Láthatott olyan földeket, amik érintetlenek és szépek. A virágok óriásiak. Sehol egy sivatag, sehol egy jégmező. Mindenütt dúsan termő fák pompáznak és édes virágillat tölti be a levegőt. Ezek a fák nagy, mézédes gyümölcsöket teremnek. A kisfiú megkóstolt egy eddig még nem látott hatalmas barackot. A leve olyan ízletes volt, amit még sohasem ehetett a földön. A húsa olyan jó ízű volt, hogy egészen jóllakott tőle és nem is kívánt mást enni. Az állatok pedig mind szelídek voltak. Hozzádörgölőztek a lábához, és megszimatolták a csizmáját. Megérezték rajta a gazdájuk illatát. Azonnal szeretettel vették körül a kisfiút. Előtte játszadozott a bárányka egy farkaskölyökkel és nem bántották egymást. Előtte szaladtak a hatalmas gyíkok és jót falatoztak az ízes gyümölcsökből, de állatra nem támadtak. Keze alá simultak az oroszlánok és a leopárdok, mint a szelíd kiscicák. A madarak neki daloltak és a szebbnél szebb pillék a kezére szálltak.

-       Itt lenne jó élni mindig! - sóhajtotta a kisfiú.

-       Eljön annak is az ideje. – szólt hozzá valaki a fák közt. Odapillantott, és ha nem látta volna, akkor is tudja, hogy ki ő. Az ősz hajú, kedves tekintetű férfi volt.

-       Elhozhatom ide a szüleim és a barátaim is? – kérdezte a kisfiú.

-       Igen. Amit itt látsz, mind a tiétek lesz. Mindazoké akik szeretnek engem és szeretnének békében élni velem és ezzel a szép otthonnal.

-       Hogyan jöhetnek el? – pillantott a lábán ragyogó csillaglépő csizmákra a kisfiú – Nekik nincs ilyen kiscsizmájuk, mint amit nekem adtál.

-       Ne félj! Mindenki megkapja a maga csillaglépő csizmáját, ha tőlem kéri. Mindenki eljöhet ebbe a békés világba, ha szeret engem és velem akar élni. Csak kérniük kell. Én örömmel adom, ahogy neked is adtam.

-       Jaj, de jó! – lelkendezett a kisfiú. – Ha hazamegyek,  mindenkinek elmondom ezt a nagyszerű hírt.

-       Tedd ezt! És gyere el hozzám majd máskor is!

-       Köszönöm a meghívást! – mondta mosolyogva a kisfiú.

Alig várta, hogy hazaérjen. Már épp virradt. Szülei azonnal látták, hogy különös álma volt, mert még ilyen csillogó szemmel sosem ébredt. Ő pedig elmesélt mindent, hogy mi történt vele és merre járt. Elmondta azt is, hogy szülei is eljuthatnak ebbe a csodálatos világba, csak szeretniük kell az adományozót, a világmindenségek Teremtőjét és kérniük, hogy segítsen nekik, hogy ők is eljuthassanak az országába.

Neked is nyitva áll ez az út! Kérd hittel és megkapod! Szólj erről a barátaidnak, hogy ők is veled lehessenek! A csillaglépő csizmát bárki a lábára veheti, aki ezért imádkozik. Remélem, hamarosan találkozunk!

Szépen szóló kismadár

Volt egyszer egy szépen szóló kismadár. Jött az este, felszállott egy kiszáradt fa legfelső ágára és hálásan köszönte meg az elmúlt napot. Gyönyörű énekét meghallotta a nap.

-       Kismadár! Kismadár! Add nekem a hangodat!

-       Nem adhatom! Kell nekem! Így köszönöm meg Istennek azt a sok jót, amit adott nekem!

A nap nagy haragra gerjedt, mert a kismadár nem adta neki a hangját és kiégette a száraz fát, amin a kismadár énekelt.

De a kismadár elröppent. Felszállt egy hajó tetejére. Szép dalával megköszönte az estét. Épp aludni készült, mikor meghallotta a hold a kismadár gyönyörű énekét és így szólt hozzá:

-       Kismadár! Kismadár! Add nekem a hangodat!

-       Nem adhatom! Kell nekem! Így köszönöm meg Istennek azt a sok jót, amit ad nekem!

A hold nagy haragra gerjedt, mert a kismadár nem adta neki a hangját és nagy dagályt duzzasztott a tengeren. Meglóbálta a hajót, amin a kismadár énekelt.

De a kismadár elröppent a himbálódzó hajóról és elszállt egy kicsi ház tetejére. Ott pihent éjszaka. Már kora reggel dalolni kezdett. Meghallotta egy kislány és egy kisfiú, akik a házban laktak.

-       De szép hangon énekelsz, kis madárka! Adunk neked ennivalót, innivalót! Maradj nálunk! Lakj velünk!

A kislány madáreleséget szórt a madárkának. A kisfiú friss vizet tett ki a kertbe. Így gondoskodtak róla, hogy tudjon enni, inni és tovább marasztalják. A kismadár megszerette a gyerekeket, megszerette a házat. Fészket épített magának egy jó kiszögellésen, a ház tetején. Kicsinyeit itt gondozta, itt nevelte, tanította. A gyerekek pedig boldogan hallgathatták minden nap a madárka szépséges énekét.

-       Vígan élek, dalolok! Kicsikéket gondozok! Eszem, iszom, éneklek! Szeretnek a gyerekek!

Alvós nyuszi

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon félt az esti árnyékoktól. Ha leoltották a villanyt, csak kuporgott a paplan alatt és rettegve gondolt a félelmetes kinti világra.

Egyik este édesanyja egy kedves nyuszival lépett a szobába.

-       Ő Bors. Kicsi, de erős!

-       Mit tud Bors?

-       Megvéd téged minden rossztól.

-       Hogyan tudna megvédeni, mikor kicsi?

-       Ha magadhoz szorítod, erőssé válsz.

-       Egy nyuszitól? Mindenki tudja, hogy a nyuszik a legfélénkebb állatok a világon – legyintett a kisfiú.

-       Tedd próbára!

-       Hát jó – egyezett bele a kisfiú, mert szófogadó volt, de nem igazán hitt abban, hogy épp egy nyuszika védi meg őt a szobában tornyosuló óriási, félelmetes árnyékoktól.

A nyuszika selymes szőrét jólesett megérinteni és szinte átmelegedett a kisfiú karjaiban. Hozzányomta az arcocskáját és érezte az illatát. Jó illata volt. Melegség és szeretet illata, mint anyának és apának.

Édesanya „jó éjt puszit” adott a kisfiúnak, leoltotta a villanyt és kilépett a szobából.

-       Jaj! Most jön a félelem! – gondolta a kisfiú és jó szorosan magához ölelte a nyuszit.

Jólesett, hogy van mellette valaki. Jólesett, hogy nincs egyedül, mikor annyira ijesztő lesz minden a szobában. Mindezt szerette volna elmondani valakinek, így hát halkan beszélni kezdett Borssal a paplan alatt.

-       Tudod nyuszi, én nagyon félek. Anya azt mondta, hogy te meg tudsz védeni. Olyan jó lenne, ha így volna! Mit tudnál tenni, hogy ne féljek többé? El tudod űzni a sötétséget? Vagy meg tudod szelídíteni a félelmetes árnyékokat?

A nyuszi nem felelt. Melegen odasimult a kisfiú ölelő karjaiba és jó anya-illata volt.

-       Tudod, azt szeretném a legjobban, ha nem téged ölelnélek, hanem anyukát. De ő azt mondja, hogy nagyfiú vagyok már és egyedül is el kell tudnom aludni. Nem is tudja, hogy milyen félelmetes itt nélküle.

A nyuszi csendesen hallgatta a kisfiút. Kellemes anya-illata betöltötte a paplant.

-       Jó az illatod. Olyan, mint anyáé. Biztosan téged is nagyon szeret. Tudod, azt szokta mondani, ha félek, imádkozzam és a világmindenségek teremtő Istene meg tud engem védeni mindentől. Mit szólnál hozzá, ha most együtt imádkoznánk?

A nyuszi beleegyezett, mert mindenki tudja, hogy a hallgatás beleegyezés. Így hát a kisfiú imádkozni kezdett:

-       Jó Isten! Te teremtetted a sok-sok csillagot és a galaxisokat. Te nagyon nagy vagy és nagyon erős. Arra kérünk nyuszival, hogy védj meg bennünket! Űzd el a rossz álmokat és a rossz gondolatokat a fejünkből! Segíts, hogy jó dolgokra gondoljunk és el tudjunk aludni! Ámen.

Az imádság alatt magához szorította a nyuszikát. Érezte, hogy nagyon jó, hogy nincs egyedül. Érezte, hogy jó barátra talált nyusziban, akivel együtt lehet imádkozni. Azt érezte, hogy egyre távolabb kerülnek tőle a rossz gondolatok. Csak nyuszi van ott és ő. És ekkor felemelkedtek a felhőkbe és látták a csodálatos galaxisokat, a színes csillagködöket, a szép kék bolygókat, a magas fákat, a tarka réteket, a nyári virágokat és csak szálltak, szálltak egyre szebb tájakon. Őzikék szökdeltek a réteken. Szarvasok legelésztek. Madarak csicseregtek a fákon. És ott volt nyuszi családja is. Már várták őket. Integettek nekik, hogy jöjjenek közelebb. Leereszkedtek hozzájuk és együtt játszottak reggelig.

Olyan édesen aludt a kisfiú, mint pici baba korában, mikor még összebújhatott anyukával. Megnyugodott. Vigasztalóra talált és jó barátra Borsban, az alvós nyusziban.

Mese CD-k

Örömmel írom minden kedves olvasómnak, hogy immár két mese CD jelent meg Mézes mesék címmel. A Mézes mesék 1. CD-n esti ölelésekhez találnak szeretetteljes, estére megnyugtató meséket. A most megjelent Mézes Mesék 2. mese CD-re pedig vigasztaló meséket válogattunk, melyek bátorítóak, örömre késztetők, segítenek oldani a gyermekek csüggedtségét, betegeskedés miatti szomorúságát vagy kudarcaik miatti aggodalmait. A felolvasók az Infonear munkatársai. A mesék jegyzéke is olvasható itt.

Ha szeretnének rendelni belőle, a CD-k borítóján megadott lehetőségek közül válogathatnak.  Ára 700 Ft.

Szép ajándék lehet húsvétra, anyák napjára vagy gyereknapra. Örömteli mesehallgatást kívánok! Judit

Van főzet a félelemre?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ügyes kis tündér, akinek mindenféle bajra volt varázsszere. Sokan felkeresték varázsfőzetért, ha fájt a hasacskájuk, ha izomláz gyötörte őket a kerti munkák után, vagy ha megfáztak a hirtelen jött széltől.

Egy borongós tavaszi napon bekopogott a tündérke ajtaján egy riadt tekintetű kislány. Nagyon félt szegényke. Már napok óta nem tudott aludni, mert olyan rossz álmok gyötörték, hogy le sem merte hunyni a szemét. Kimerültségtől karikás szemmel állt a tündérke ajtajában.

-       Jó napot! – mosolygott rá a tündér!

-       Jobb napokat! – viszonozta szomorúan a kislány.

-       Mi a baj? – szólt segítőkészen a tündérke.

-       Baj. Baj. Nagy a baj! Van valami főzeted félelem ellen? Olyan nyugtalan vagyok! Állandóan rettegek. Három napja egy szemhunyást sem aludtam.

-       Talán mérgező bogyócskát ettél? Van jó főzetem hasfájásra.

-       Nem. Nem fáj a hasam.

-       Talán megfújt a tavaszi szél? Van jó főzetem megfázásra.

-       Nem. Mindig nagyon melegen öltözöm.

-       Talán túlságosan kimerültél a kerti munkában? Van jó főzetem izomlázra.

-       Nem. Mostanában ki sem mertem menni a kertecskémbe.

-       Valami bánt?

-       Nagyon félek. Mondd csak, nincs valami jó főzeted félelem ellen?

-       Félelemre? Nézzük csak! – sietett a kamrába a segítőkész tündérke. Csörgött, zörgött, pakolt, rámolt. Felforgatta az egész kamrát. Közben hangosan ki-kiszólt a kislánynak:

-       Van jó főzetem fejfájásra.

-       De nem a fejem fáj.

-       Van jó főzetem hátfájásra.

-       De nem a hátam fáj.

-       Van jó főzetem szívbajra.

-       De nem a szívem fáj.

-       Kedves kislány! – bújt elő a kamrából szomorúan a tündér – Minden üvegcsét és dobozt átnéztem, de bizony nincs varázsszerem félelem ellen.

-       Ki tudna segíteni rajtam? – kérdezte sírásra biggyedt szájjal a kislány.

-       Ne sírj! Már tudom a megoldást! Elmegyünk a tündérek királynőjéhez!

-       Jó. Menjünk! – indult az ajtó felé a kislány. Odakint már sötétedett. Ezért így szólt hozzá a tündérke:

-       Sajnos most már túl késő van! Ma már nem tud fogadni a tündérkirálynő. De holnap elmegyünk hozzá. Addig pedig legyél a vendégem.

-       Köszönöm!

-       Gyere, feküdj le és pihenj!

Ám a kislány nem tudott pihenni! Nyugtalanul forgolódott, minduntalan kivetette az ágy. Ekkor eszébe jutott a kis tündérnek, hogy talán éhes. Kedvesen hívta:

-       Gyere! Finom paprikás krumplit készítettem. Vacsorázz velem!

Leültek. Megvacsoráztak. Jólesett a kislánynak a meleg vacsora, de a félelmét nem űzte el. Továbbra sem tudott nyugodni. Ekkor eszébe jutott a kis tündérnek, hogy talán fürödnie kellene. Kedvesen hívta:

-       Gyere! Elkészítettem a finom langyos vizet. Fürödj meg!

Megfürdött a kislány. Jólesett neki a kellemes fürdő, de a félelmét nem űzte el. Továbbra sem tudott nyugodni. Ekkor eszébe jutott a kis tündérnek, hogy amikor ő kislány volt, édesanyja az ágya mellé ült, a haját simogatta és addig énekelgetett, dúdolgatott, míg békésen elaludt.

-       Gyere! Feküdj a jó meleg paplan alá, én pedig énekelgetek neked!

-       Jó. – szólt félszegen a kislány és bebújt az ágyba.

A tündérke pedig énekelgetett, dúdolgatott. Közben a kislány fejecskéjét, hátát simogatta. Olyan jólesett a kislánynak a simogatás és a halk dúdolás, hogy elnehezedtek a szempillái és mély álomba zuhant. Békésen aludt reggelig.

A varázsfőzetek nagy ismerője, a kedves kis tündérke pedig megtanulta, hogy félelem ellen nincs főzet. Arra a legjobb orvosság a szeretetteljes gondoskodás és a bátorító simogatás, ölelés.

 

Párt kereső nemes kócsag (A párra találás titka)

Valaha a Velencei tónál annyi madár élt, hogy ellepték a vizet, és aki arra járt, azt hihette volna, hogy a víz nem is létezik, csak a madarak pihentek meg ott a szép zöld nádmezőben. Ebben a madársokadalomban élt egy fehér kócsag ifjú. Tavasz közeledtével minden madár felöltözött szépen, hogy pompás tollruhájával kápráztassa el kedvesét, csak a mi kócsagunk maradt fehér, mint a hó.

-       Jön a tavasz! Jön a tavasz! – örvendezett minden madár és készültek a nászra.

A harkályok bőszen kopácsolták a fákat. De nem odút faragtak, hanem zajos párkeresésbe fogtak, mert csak az a fiú talál párt, akinek erős a csőre és nagyon gyorsan tud kopogni az odvas fák oldalán.

A vöcskök násztáncától habzott a víz és hínárral kínálgatták kedvesüket.

Az addig csapatban röpködő tengelicek és cinegék most kettesével járták a ligeteket, mint a szerelmesek, akik kéz a kézben sétálnak a Margit-szigeten.

Az ifjú fehér kócsag is vágyott arra, hogy párt találjon, de el sem tudta gondolni, hogy hogyan.

Jól jött hát egy cserfes szarka asszonyság tanácsa, aki már elég sokat élt és elég sokat tudott arról, hogy hogyan lehet megnyerni a hölgyek szívét. Neki panaszolta el szíve fájdalmát.

-       Annyi gyönyörű madár van a vízen!

Kékes-zöldes-lila vadrécék,

ébenfekete szárcsák,

karcsú nyakú hatalmas hattyúk,

kék ékkövekhez hasonlító jégmadarak. De még a legkisebb madaraknak is pompásabb tollazatuk van, mint nekem.

Széncinkék,

kékcinkék,

tengelicek,

zöldikék,

vörösbegyek

és rozsdafarkúak is felvették nászruhájukat, csak én maradtam épp olyan, mint télen.

Nem azt kívánom én, hogy olyan pompás legyek, mint egy páva, de egy picit szebb ruhába is bújtathatott volna a jó Isten!

Még az egyszerű fácánkakasnak is milyen pompás a tollazata! Csak én vagyok folyton fehér, mint a hó! Ki vesz így észre? Ki szeret meg engem?

Talán egy kis csámpás sirály?

A darvak tudnak táncolni.

A nádi poszáták csodálatosan énekelnek. De én még azt sem tudok. A csőröm fekete, a lábam sáros. Lehetek vonzó bármelyik lány számára?

-       Miben vagy különleges? – kérdezte szarkáné.

-       Semmiben. Fehér vagyok, unalmas.

-       Mi az, amit mégis meg tudnál tenni egy lány kedvéért?

-       Megpróbálhatok táncolni – töprengett tétován az ifjú -, vagy legalábbis pózokat bemutatni, mint a darvak.

-       Kezdetnek nem rossz! Hát még mivel nyernéd meg szíved hölgyét?

-       Vihetek moszatot a lánynak, mint a búbos vöcsök.

-       Ez is jó gondolat. A lányok szeretik, ha udvarolnak nekik és kedves ajándékokat adnak az ifjak. De ez még mindig kevés lesz ahhoz, hogy igazán megszerettesd magad.

-       Tudom már! – kiáltott fel hirtelen a fiatal kócsag fiú - Szeretettel nyerem meg magamnak! Kedvesen szólok hozzá. Udvariasan bánok vele. Megépítem a közös fészket. Segítek a kicsik költésében és gondozásában. Megígérem, hogy megtanítom a fiaimat halászni. Barátságom és szeretetem ajánlom fel a lánynak.

-       Ez már jó gondolat! Ezt tedd és biztosan megtalálod a szerelmet!

Alighogy befejezték a beszélgetést, arra röppent egy gyönyörű hófehér kócsaglány.

A kócsag ifjú felnézett rá és zavarában kivörösödött a csőre töve.

Mutatós pózba állt, s ekkor tűntek csak elő hófehér dísztollai. Gyönyörű vőlegény volt! Szebbet senki sem látott a Velencei tavon! Le is ereszkedett hozzá a kócsaglány és beszélgetni kezdtek. A fiú elmondta, hogy miként képzeli el a közös jövőt és biztosította a lányt, hogy mindig jó társa, őszinte barátja lesz.

A kócsaglány ezután elfogadta a fiú csőréből a finom apró halat.

Erre a kócsag ifjú csőre töve újra elvörösödött és örömében olyan szép táncot lejtett a lemenő nap fényében, hogy még a darvak is megcsodálták.

Jó apa lett. Gondoskodó. Párját szerető.

Fiait is arra nevelte, hogy legyenek a társuknak jó barátai, támaszai. Máig is boldogan élnek a szép Velencei tavon. Ha arra jársz, keresd meg őket és elmesélik neked párra találásuk szép történetét!

Jó éjszakát gyerekek! Álmodjatok szépeket!

Csodagomba

Egyszer az őszi erdőn nőtt egy aprócska vargánya gomba. Olyan icipici volt, hogy alig látszott ki az avarból. A levelek pedig csak hulltak, szállingóztak lefelé a fákról és minduntalan rápottyantak, eltakarták előle az éltető napfényt. Bosszankodott is emiatt az aprócska gomba épp eleget.

Ekkoriban történt, hogy egy törpécske növesztő vizet vitt a tököcskéinek, hogy szép nagyra felhízlalja őket, s tökházikót faraghasson belőlük télre. Ahogy ügyetlenül lépegetett vödröcskéjével, minduntalan csetlett-botlott a nagy levélhalmokon és megbotlott az icipici vargánya gombában. Így történt, hogy a növesztő víz nagy része rálöttyent a gombácska kalapjára. A kis törpe ezt észre sem vette. Tovább igyekezett a falujába. De annál inkább észrevette a gomba! A varázslatos növesztő víztől nőni, növekedni kezdett.

Először épp akkora lett, mint minden normális vargánya körülötte. Ám hamarosan még nagyobbra nőtt és már jócskán kitűnt társai közül.

-       Milyen szép, erős vargánya! – gondolta a vaddisznó és épp ki akarta túrni, mikor azt látta, hogy hirtelen még nagyobbra és még hatalmasabbra nő a gomba.

Nem mert hát hozzáérni. Hagyta tovább nőni. A gomba pedig egyre nőtt, egyre magasabb és erősebb lett. Már olyan nagy volt, mint a tölgy, aminek a tövében kibújt a földből. Csodájára jártak az erdő állatai.

-       Nohát! Ez a gomba sohasem hagyja abba a növekedést? – ámuldoztak.

A vargánya pedig kidugta óriási fejét a lombkorona fölött és kalapjával befedte az erdőt. Eltakarta a napot.

-       Jaj! Mi lesz velünk? – siránkoztak az erdő állatai.

-       Nappal is éjszakai sötétséget bocsátott ránk a hatalmas gomba!

-       Mit tegyünk? Mit tegyünk?

Addig-addig tanakodtak, míg eszükbe jutott, hogy ilyen óriási gombát csak a legerősebb erdei állat tud kidönteni, csak ő tudja megmenteni az erdő népét az örök sötétségtől. Ezért szalajtották a rókát a medvéhez.

-       Gyere gyorsan medve koma! Olyan nagy gomba nőtt az erdőn, hogy eltakarja előlünk a napot.

-       Nohát! Én pedig már azt hittem, hogy eljött a tél, azért lett minden olyan sötét és hideg. Menjünk! Egy gombával csak elbánok!

A medve odacammogott a gombához, de hozzáérni éppen úgy nem mert, mint a vaddisznó.

-       Túl nagy ez nekem. Nincs ehhez ereje semmiféle állatnak. – állapította meg szomorúan és jobbnak látta visszabújni a barlangjába és korábban elkezdeni a téli álmát.

A sok erdei állat pedig csak sírt, siránkozott egy ideig, de mikor eljött az este, mind nyugovóra tértek, mert elfáradtak a sok kesergésben.

Feljött a hold, de ebből az erdő lakói semmit sem láttak. Az óriási gomba eltakarta előlük az eget, a holdat, a csillagokat. Csak a kis egérke örült nagyon, mert remélte, hogy ebben a nagy sötétségben nem veszi észre őt a bagoly. Gyorsan körüljárta az erdőt és ennivalót keresett. Nagyon csábító, édes gombaillat járta be az egész környéket.

-       Hol lehet ez a finom, érett gomba? Merre találom? – mondogatta az egérke és ment-ment a sötét erdőn át az orra után.

Az orrocskája nem hazudott. Épp oda vezette az óriássá nőtt vargánya tövéhez. A kis egérnek nem kellett a biztatás! Azonnal hozzálátott és jó nagy lyukat fúrt az erdőt elnyomó vargánya tönkjébe. Úgy jóllakott, mint a duda. Alig bírt hazavánszorogni.

Reggel kemény, őszi szél kerekedett. Fújta, cibálta a magasra nőtt fákat, s köztük a szélhez nem szokott gombát. De míg a fák jó erős gyökérrel kapaszkodtak a földbe, addig a gomba kis fonalszerű gyökérszálacskái nem bírták a szél incselkedését. Lyukas tönkje még inkább meggyengítette. S hopp! Kidőlt az erdőn túlra. Az erdei állatok pedig örömmel szaladtak oda, hogy jót egyenek és elegendő gombát vigyenek haza télre. A sok széttöredezett gombakalapból így is annyi maradt, hogy egy nagy közös gombapaprikást főzhettek az állatok az erdő kiszabadulása emlékére.

Olyan finom volt az a gombapaprikás, hogy tíz ujjad is megnyaltad volna utána, ha ettél volna belőle!

A szivárvány ajándéka

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szivárványos szárnyú pillangó. Egy napon elhatározta, hogy meglátogatja hatalmas barátját az Égi szivárványt.

Szállt, szállt felfelé, mikor találkozott egy szürke kis verébbel.

-       Most megeszlek! – örvendezett a veréb.

-       Kérlek, ne egyél meg kedves veréb! Szeretném meglátogatni a nagy Égi szivárványt. – kérlelte szép szóval a pille.

-       Rendben van. Nem eszlek meg, de ígérd meg, hogy ha kapsz valamit az Égi szivárványtól, abból nekem is adsz.

-       Megígérem.

Tovább szállt a szivárványos szárnyú pillangó. Egyre feljebb, egyre magasabbra repült. Egyszer csak szembe találta magát egy nagy fehér gólyával.

-       Most megeszlek! – örvendezett a gólya.

-       Kérlek, ne egyél meg, kedves gólya! Szeretném meglátogatni a nagy Égi szivárványt. – kérlelte szép szóval a pille.

-       Rendben van. Nem eszlek meg, ha megígéred, hogy ha kapsz valamit az Égi szivárványtól, abból nekem is adsz.

-       Megígérem.

Tovább szállt a kis szivárványos szárnyú pillangó. Már-már elérte az Égi szivárványt, mikor hirtelen elé vágott egy fekete sólyom. Körülrepülte a pillét és rákiáltott:

-       Most megeszlek kis pillangó!

-       Kérlek, ne egyél meg, kedves sólyom! Szeretném meglátogatni a nagy Égi szivárványt. – kérlelte szép szóval a pille.

-       Rendben van. Nem eszlek meg, de ígérd meg, hogy ha kapsz valamit az Égi szivárványtól, abból nekem is adsz.

-       Megígérem.

Nagy sokára elérte az Égi szivárványt a kis szivárványos szárnyú pillangó. Nagyon megörültek egymásnak. Beszélgettek ki-ki a maga világáról. A pille arról, milyen szép a rét és a mező odalenn, a szivárvány arról, milyenek a felhők és a szelek odafenn az égben. Gyorsan eltelt az idő. Haza kellett indulnia a kis pillangónak.

-       Mit kérsz tőlem búcsúajándékul? – kérdezte az Égi szivárvány.

-       Mikor hozzád jöttem, találkoztam egy szürke verébbel, egy fehér gólyával és egy fekete sólyommal. Mind azt mondták, hogy csak akkor engednek tovább, ha adok nekik valamit abból, amit tőled kapok. Kérlek hát, olyan ajándékot adj, amiből nekik is juttathatok.

-       Rendben van! – mosolygott az Égi szivárvány. – Olyan ajándékot adok, amit mindhárman örömmel fogadnak és amire sokáig emlékezni fognak.

Azzal merített az égi fényekből és az égi színekből egy jó marékkal és ráhintette a szivárványos pille szárnyaira. Csillámlott, ragyogott tőle a pillangó szárnya. Alig bírta a nagy súlyt. Elbúcsúztak egymástól. Majd a pille ereszkedni kezdett lefelé, egyre lejjebb, egyre mélyebbre a maga világába. Az Égi szivárvány mosolyogva nézte. Majd lassan-lassan elolvadt az ég kékjében.

Ahogy lentebb ért a pille, elévágott a fekete sólyom.

-       Mit hoztál nekem az Égi szivárványtól?

-       Nyisd szét a szárnyaid és ráhintem!

Amint a fekete sólyom széttárta szárnyait, a pillangó megrázintotta magát és a sok aranyos, ezüstös, szivárványos színű por bőven hullott reá. Olyan színes és fényes lett tőle a sólyom, mint még sohasem.

Tovább ereszkedett a kis pille, mikor hozzászegődött a gólya.

-       Mit hoztál nekem az Égi szivárványtól?

-       Tárd szét a szárnyaid és rádhintem!

Amint a fehér gólya széttárta szárnyait, a pillangó megrázintotta magát és a sok aranyos, ezüstös, szivárványos színű por bőven hullott reá. Olyan színes és fénylő lett tőle a gólya, mint még soha életében!

Tovább ereszkedett a kis pille, s hamarosan mellé röppent a szürke veréb.

-       Mit hoztál nekem az Égi szivárványtól?

-       Tárd szét a szárnyaid és máris rád hintem!

Amint a szürke kis veréb szétnyitotta szárnyait, a pillangó megrázintotta magát és a sok aranyos, ezüstös, szivárványos színű por bőven hullott reá. Olyan színpompás és ragyogóan fényes lett tőle a verebecske, mint még soha!

Már búcsúzkodott a nap, mikor hazaért a pillangó a maga világába, szép kis rétjére, virág barátai közé. Kíváncsaian várták. Ekkor még utoljára megrázintotta szárnyacskáit és bearanyozta, beezüstözte, megszínesítette az egész rétet, ami olyan szép lett, hogy csodálkozásában még a lemenő nap is tátva felejtette a száját.

Ám soha olyan különös éve nem volt verébnek, gólyának és sólyomnak, mint akkoriban. Mert nemcsak ők, de még fiókáik is a szivárvány minden színében ragyogók lettek. Boldogságuk pedig sokáig bearanyozta azt a rétet, azt a mezőt, ahol a jószívű szivárványos szárnyú pillangó élt.

Tündérbarátság

Tündérföldön élt egy kicsi tündér. Mindenkihez volt egy jó szava, egy kedves dicsérete, egy bátorító biztatása, egy szelíd megerősítése, egy vigasztaló mondata, ha bajba került és mindenkivel együtt tudott örülni, ha jó kedve volt vagy valami öröm érte. Ezért lett a neve Szép szavú.

Történt egyszer, hogy Szép szavú kora reggel kipattant ágyikójából és sietett a tükröcskéjéhez fésülködni. Belemosolygott a tükörbe, hogy szokása szerint „jó reggelt” kívánjon saját magának, mikor rettenetes dolgot pillantott meg.

-       Nincs fogam! Jaj! Hofá lett a kedfes fogacskám? Hogyan fogok befélni? Még megfólalni sem mefek! Így nem mehetek a tündéfek köfé! Talán még a nefem is megfáltoftatják és nem lehetek Fép fafú tündéf!

Saját szavát hallva úgy elkeseredett, hogy elsírta magát. Sírt rítt egész álló nap. Ki sem dugta szép orrocskáját a házikójából.

Szép szavú tündérnek volt három jó barátja: Fürgeláb, Jó szemű és Jó fülű. Egész nap hiába várták, hogy találkozzanak tündérbarátjukkal.

-       Menjünk el hozzá! – javasolta Fürgeláb és már útnak is eredt.

Késő délután volt, mire odaértek. Jó fülű fülelt egy kicsit, majd azt mondta:

-       A ház nagyon csendes. Talán elment itthonról.

-       Ez különös. Úgy ismerem őt, hogy biztosan elbúcsúzott volna tőlünk, ha hosszabb útra indul. – mondta Jó szemű. - Nézzünk körül!

Körülnéztek.

-       Bizony ide senki nem ment be és nem is jött ki egész nap. Semmi nyom nincs a ház körül. – állapította meg Jó szemű.

-       Talán valami baj érte? – aggodalmaskodott Fürgeláb.

-       Szólítsuk meg! Hátha felel! – ajánlotta Jó fülű és máris hangosan kiáltozni kezdett.

-       Szép szavú! Kérünk, gyere ki! Szólj, hogyha segíthetünk! A barátaid vagyunk! Ránk biztosan számíthatsz!

De a házban csend volt és semmi mozgás nem látszott.

-       Talán nagyon hirtelen kellett elmennie és nem volt ideje elbúcsúzni… - tanakodtak a kis tündérek.

Szomorúan búcsúztak el egymástól és ki-ki hazatért a maga házikójába. De nem tudtak nyugodni. Állandóan Szép szavún járt az eszük. Fürgeláb el is határozta, hogy naplemente előtt még egyszer körülnéz Tündérföldön, hátha valaki látta. Körülszaladta a tündérek birodalmát, de nyomát sem látta Szép szavú tündérnek. Sokaktól tudakozódott felőle, de senki sem találkozott vele. Öreg este volt már, mikor újra odaért Szép szavú házához. Ám nem csak ő kereste Szép szavút! Mert Jó fülű sem tudott nyugodni és visszatért a házhoz, hátha valami neszt hall bentről. Hallott is valamit a kora esti csendben. Mégpedig szipogást és sírdogálást. Épp a házhoz akart menni, mikor belebotlott két barátjába Fürgelábba és Jó szeműbe. Mert bizony Jó szemű sem tudott nyugodni és ő is visszatért, hátha megpillant egy kis fényességet Szép szavú házában vagy valami esti készülődést. Jól gondolta. Mert Szép szavú bánatosan járkált a lakásban. Láthatóan készülődött valahová.

-       Hát ti? – kérdezték egymástól egyszerre.

-       Aggódtam Szép szavúért és körülszaladtam Tündérföldet, hogy tudakozódjam felőle, de bizony senki sem látta. – mondta Fürgeláb.

-       Nem is láthatta, mert itthon van. - mondta Jó szemű. – Készülődik valahová.

-       Nem csupán készülődik, hanem nagyon bánatos. Hallottam, hogy sírdogál. - mondta együttérzően Jó fülű. - Meg kell tudnunk, miért olyan szomorú!

-       Menjünk hát és kérdezzük meg tőle! – kiáltottak mindhárman és indultak, hogy újra bekopogjanak Szép szavúhoz.

Eközben Szép szavú elkészült. Mindent bepakolt kis bőröndjébe, amire szüksége lehetett a nagy úton. Mert ő bizony elhatározta, hogy világgá megy, hogy soha többé ne kelljen megszólalnia. Ezért sírt, sírt, sírdogált. Fájt a szíve otthonáért, Tündérföldért és kedves barátaiért, akiket búcsú nélkül kell elhagynia. Könnyes szemmel lépett ki házikójából, mikor elé toppant három kedves barátja: Jó szemű, Jó fülű és Fürgeláb.

-       Búcsú nélkül akartál elhagyni bennünket? Miért? - szegezték neki a kérdést mindhárman.

-       Nagyon kéflek, fofduljatok el és ne néffetek fám, akkof mindent elmondok!

Igazán jó barátai voltak, mert megértették, hogy most azonnal engedelmeskedniük kell. Szép szavú pedig hátat fordított kedves pajtásainak, hogy ne is lássák ilyen csúfnak és sírástól el-elcsukló hangon mondta el, hogy milyen nagy baj érte.

-       Elhatároztam, hogy elmegyek világgá, mert hogy mehetnék újra a tündérek közé, ha már nem vagyok Szép szavú? Talán még a nevem is megváltoztatnák a Tündérek Tanácsában! – fejezte be a történetét nagy zokogással.

-       Tényleg nagy a baj! De van rá orvosság! – ölelte meg a szomorú kis tündért Fürgeláb.

-       Ugyan mi? – szipogott tovább Szép szavú és nagy könnyes szemeit először emelte fel, hogy barátja tanácsát meghallgassa.

-       Mikor körülszaladtam Tündérföldet, találkoztam egy fogorvossal. Ő tud segíteni a bajodon.

-       Jaj, de jó! – örvendeztek Jó szemű és Jó fülű és vidáman csapták össze a kezüket. - Megvan a megoldás!

-       Holnap megkeressük! De ma este pihennünk kell a hosszú út előtt.  Menjünk aludni. Te is pihenj, kedves Szép szavú! El ne menj éjnek évadján világgá! - simogatta meg Fürgeláb Szép szavú tündér szomorú arcocskáját.

-       Jól fan! Hafamegyek és lefekfem. - szipogta kicsit megenyhülten Szép szavú. De alig tudott aludni. Egész éjjel arra várt, hogy hajnalodjék és indulhassanak a jó fogorvoshoz.

Már kora reggel útnak eredt a négy jó barát a tündérek fogorvosához. Siettek, hogy mielőbb odaérjenek. Dél volt, mire rátaláltak. Ügyes volt a doktor. Készített Szép szavúnak egy pótfogat, amivel épp olyan szépen tudott szólni, mint a régivel. A kis tündérke olyan boldog volt, hogy örömében a legszebb szavakkal hálálkodott a jó doktornak. Elárasztotta kedves szavakkal, dicsérő szavakkal, boldog, örömteli szavakkal. Talán soha életében nem kapott még ennyi szép dicséretet! Majd a barátaihoz fordult:

-       Ti vagytok a legjobb barátok! – ölelte meg őket Szép szavú. – Nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy valaha is boldog lennék nélkületek! Nagyon szépen köszönöm a segítségeteket és a bátorításotokat! Ez többet ért minden szép szónál!

És egyre csak sorolta szép szavakkal a hálás köszönetet. Talán még most is mondja, ha kis társai el nem terelték a gondolatait valami mással…

A hattyú

Volt egyszer egy öregecske tündér. Minden nap kiment a Duna folyó partjára és télen-nyáron etetgette a madarakat. Jártak hozzá szárcsák, vadkacsák és kárókatonák. Egy hideg téli napon csatlakozott a madarakhoz egy szépséges hattyú is. Karcsú volt a nyaka, hófehér a tolla, erős a szárnya. Örült a tündérke, hogy őt is vendégül láthatja. Ettől kezdve mindennap jött a hattyú a kedves lakomára.

Történt egyszer, hogy a tündér néni nem jött ki a folyóhoz. Várták, várták a madarak, de hiába. Lassan elszéledtek. Csak a hófehér hattyú nem nyugodott bele, hogy ezen a napon nem találkozik idős barátjával. Elhatározta, hogy meglátogatja.

A folyó menti fákon ott kopácsolt a harkály. Őt kérdezte meg elsőként.

-       Mondd csak, kedves harkály, merre lakik a néni, aki a madarakat eteti a folyónál?

-       Nem tudom. – szólt röviden a harkály két kopogás közt.

-       Még nem láttad, honnan jön errefelé?

-       Nem. De talán a faluban lakó madarak megmondhatják. Én itt a parti fákat gondozom, nem járok be a faluba. Menj a házak felé.

-       Köszönöm a jó tanácsot! – köszönte meg a harkály útbaigazítását a hattyú és felröppent a magasba, hogy gyorsabban érjen a faluba.

A magasból olyan volt a falu, mint egy kis Lego város. Aprók a házak, aprók az udvarok, aprók az utcán jövő-menő emberek. Lejjebb kellett ereszkednie a hattyúnak, hogy útbaigazítást kérjen.

A falu fölött körzött egy galambraj. Egyikük lemaradt a csapattól. Tőle kérdezte meg a hattyú, hogy merre tovább.

-       Jó helyen jársz. Ez a falu. Biztosan itt lakik a néni, de hogy melyik házban azt én sem tudom. Talán ereszkedj lejjebb és apróbb madaraktól tudakozódj.

-       Köszönöm a jó tanácsot! – köszönte meg a galamb útbaigazítását a hattyú és még lejjebb ereszkedett.

Már szinte a fák tetejét súrolta, mikor felröppent egy víg aprócska madársereg. Verebek, rozsdafarkúak, tengelicek és cinegék. Az egyik kis kékcinke lemaradt a többiektől. Tőle kért útbaigazítást a hattyú, hogy merre tovább.

-       Jó helyen jársz. Itt lakik közel. Nagyon kedves tündér néni. Rólunk is gondoskodik. Nyáron vizet tesz elénk, télen pedig magocskákat rak egy pici házikóba, ahová nem ér el a macska. Gyere velem! Ágról-ágra szállok, te pedig jöjj utánam a néni házához!

Így szólt a kedves kis cinke és szépen elvezette a nagy hófehér hattyút a néni házához.

-       Gyere! Az ablakon át látom, hogy ágyban van a néni! – szólt a kis cinege.

-       Köszönöm az útbaigazításod! – hálálkodott a hattyú, majd bepillantott az ablakon és valóban, a néni ágyban feküdt. Betegnek látszott.

Csőrével bekopogott a kis ház ablakán. A néni erre odafordult és elmosolyodott.

-       Eljöttél? Meglátogattál? – kérdezte, mikor kijött az udvarra a hattyúhoz.

-       Ma miért nem jöttél el a folyóhoz?

-       Azért, mert beteg vagyok. Megöregedtem. Elgyengültem. Nincs erőm már.

-       Mit tehetnék érted, hogy újra erős legyél?

-       Öregség ellen nincs orvosság! Ez az élet rendje. Születünk és meghalunk. Elmegyünk örökre.

-       Én nem szeretném, hogy elmenj örökre! Maradj velem!

-       Ne légy szomorú! Szép életem volt és hosszú. Elfáradtam. Jó lesz megpihenni.

-       De nekem szükségem van rád.

-       Kedves tőled. Te is tudod, hogy szép, fiatal és erős madár vagy. Megtalálod a táplálékod a folyóban.

-       Nem azért, mert nem akarok étel után kutatni. Hanem azért, mert megszerettelek és szeretném, ha még sokáig velem lennél.

A néni szeretetteljesen megsimogatta a hattyút, majd így szólt.

-       Én is nagyon szeretlek. Ilyen hűséges madarat még nem láttam, mint te.

-       Mond meg hát, hogyan élhetnél még sokáig velem?

-       Egy módja van. El kellene menni a tündérek forrásához és elhozni a fiatalodás vizét.

-       Elhozom! – kiáltott boldogan a hattyú.

-       Jól van. Adok neked egy üvegecskét. Fogd a fülét a csőrödbe és repülj mindig kelet felé.

Amint megkapta a kis üveget a hattyú, azonnal útra kelt. Repült, repült kelet felé, amerre a nap felkel. Estére elért az Üveghegyhez. Leszállt az Üveghegy oldalában. Hát egy sárga szempár épp előtte villant fel. Ott ült egy vénségesen vén bagoly.

-       Mi járatban vagy itt hattyú, ahol a madár se jár?

-       Megyek a tündérek forrásához, hogy elhozzam a fiatalodás vizét egy kedves öreg néninek.

-       Jó úton jársz. Át kell repülnöd az Üveghegyen. Ma éjjel pihenjél. Sok erőre lesz szükséged.

Lepihent a hattyú. Másnap evett egy keveset és szárnyra kelt. Repült, repült egyre feljebb, egyre magasabbra. Délben még nem látta a hegy tetejét. Esteledett, mire megpillantotta a hegy csúcsát, ahogyan visszatükrözte a lemenő nap narancsos fényét. Összeszedte minden erejét és hopp, átszállt az Üveghegy tetején. A túloldalon már ereszkedett, így könnyebb dolga volt. Öreg este lett, mire földetért. Amint leszállt a hegy másik oldalán, hát ott ült egy még az előzőnél is vénebb bagoly.

-       Mi járatban vagy itt hattyú, ahol a madár se jár?

-       Megyek a tündérek forrásához, hogy elhozzam a fiatalodás vizét egy kedves öreg néninek.

-       Jó úton jársz. Most még át kell repülnöd az Óperenciás tengeren. Ma éjjel pihenjél. Sok erőre lesz szükséged.

Lepihent a hattyú. Másnap evett egy keveset és szárnyra kelt. Végtelen nagy tenger terült el előtte. Repült, repült kelet felé. Egyre messzebb, egyre messzebb. Délben még nem látta a tenger túlsó végét. Esteledett, mire megpillantotta az Óperenciás tenger túloldalán a csipkés hegyeket, zöldellő földeket. Összeszedte minden erejét és huss, átszállt az Óperenciás tenger túloldalára. Öreg este lett, mire földetért a tenger túlpartján. Amint leszállt, hát ott ült előtte egy olyan vén bagoly, hogy a szemöldöke a földet érte.

-       Mi járatban vagy itt hattyú, ahol a madár se jár?

-       Megyek a tündérek forrásához, hogy elhozzam a fiatalodás vizét egy kedves öreg néninek.

-       Már közel jársz. A mögöttem levő ligetben van ez a forrás. Találsz ott egy kutat. Abban van a fiatalodás vize. De légy óvatos! Bele ne ejtsd az üvegecskéd, mert abban a pillanatban eltűnik a víz. Pihend ki magad. Egyél, igyál, hogy legyen erőd és ügyességed a víz merítésénél.

A hattyú megfogadta a bölcs bagoly tanácsát. Éjjel pihent. Reggel evett és erőt gyűjtött. Majd berepült a ligetbe. Szép sudár fák vették körül a kutat, amiben ott csillogott a fiatalodás vize. A hattyú igyekezett óvatosan meríteni, de jaj! Megremegett csőrében a kis üvegecske és beleejtette a kút vizébe. Még annyi pici ideje volt, hogy utánakapjon a víznek és két cseppet merítsen belőle a csőrébe, mert a kút vize volt, nincs, úty eltűnt, mintha sosem lett volna!

-      " Mit tehetek? Csak ennyit mentettem meg! Ha nincs több, hát elviszem ezt a két csepp vizet." – gondolta magában a hattyú és útra kelt.

Három napig nem ehetett, nem ihatott és folyton folyvást repülnie kellett, mert ha elalszik, véletlenül elveszíti a csőrében őrzött vizet. Egy nap alatt repülte át az Óperenciás tengert. Fáradt, de nem pihent. Újabb nap alatt repülte át az Üveghegyet. Ereje fogytán volt, de nem pihent. Harmadnapra ért a tündér néni falujába. Úgy kimerült, hogy mikor leszállott az udvaron, csak megkopogtatta csőrével az ablakot, aztán elsötétült előtte a világ. Elájult szegény. Mikor újra magához tért, a néni házában találta magát. A tündérke bevitte a házába, betakargatta, fejét simogatta, étellel kínálta. De a hattyú tudta jól, hogy most nem ehet, nem ihat. Át kell adnia azt a kis vizet, amit ennyi ideje a nénikének tartogatott a csőrében. Kitátotta a csőrét és az ott őrzött kincset érő vízcseppek egyikét ráejtette a nénike gyenge kezecskéjére. S hát halljatok csudát! Egy vízcsepp is elegendő volt ahhoz, hogy a néni ereje visszatérjen. Egyre fiatalabb, egyre szebb lett, mígnem egy húsz éves tündérleány állt a hattyú előtt. Olyan szép tündér lett, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Ettől úgy meglepődött a hattyú, hogy nagyot csuklott, s a második kis vízcseppet lenyelte. Ekkor mi történt? A hattyúból olyan deli szép legény lett, hogy párja nem volt kerek e világon!

Azonnal egymásba szerettek. A hattyúból lett legény feleségül vette a gyönyörű szép tündért. S talán máig is élnek a fiatalodás vizétől, s együtt etetik a madarakat a nagy Duna partján.

Ha találkozol velük, üdvözöld őket és meséld el nekik ezt a mesét!

Ki méltó az uralkodásra?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Öreg volt már és fáradt az uralkodásra. Elhatározta, hogy három fia közül annak adja az uralkodói pálcát, aki a legrátermettebb. Elküldte hát fiait világot látni, szerencsét próbálni.

Útra kelt a három fiú. A legnagyobb a bátorságáról volt híres. A középső az erejéről. A legkisebb az eszességéről.

Nagy Bátorságú, a legnagyobb fiú napkeletre tartott. Ment, ment keresztül a nagyvilágon, hogy szerencsét próbáljon és bebizonyítsa édesapjának, ő a legméltóbb utód a királyi trónuson.

Épp egy erdőn ment keresztül, mikor útját állta egy nagy vaddisznó.

-       Állj ki velem! – ordította a vadkan.

-       Nem félek én tőled! – felelte Nagy Bátorságú és szembeszállt a vaddisznóval.

Egyet mozdult, kettőt csapott, s a vadkant két vállra fektette. A megszelídült vaddisznó, könyörgött az életéért.

-       Kérlek, ne bánts Nagy Bátorságú és ígérem, életem végéig szolgállak!

-       Rendben van. Gyere velem! – mondta a fiú és immár a vaddisznóval együtt folytatta az útját.

Ahogy elért egy nagy folyó partjára, hatalmas krokodil állta az útját.

-       Állj ki velem! – üvöltötte a krokodil.

-       Nem félek én tőled! – felelte Nagy Bátorságú és szembeszállt a krokodillal.

Egyet mozdult, kettőt csapott, s a krokodilt is két vállra fektette. A megszelídült krokodil könyörgött az életéért.

-       Kérlek, ne bánts Nagy Bátorságú és ígérem, életem végéig szolgállak!

-       Rendben van. Gyere velem! – mondta a fiú és immár a vadkannal és a krokodillal együtt folytatta az útját.

Ahogy ment, mendegélt, talált egy nagy barlangot. Esteledett. Erősen elfáradt. Szeretett volna kicsit megpihenni. Tüzet rakott a barlangban. Evett és adott a vele levő állatoknak is. A tűz füstje magasra szállt. Ez zavarhatta meg a barlang lakóját. Hirtelen éktelen bömbölés törte meg az éjszaka csöndjét.

-       Ki merészel betörni a barlangomba és itt tüzet rakni?

-       Én, Nagy Bátorságú, a király legidősebb fia. – szólt bátran a legnagyobb királyfi.

-       Állj ki velem! – bömbölte a barlang lakója és előtűnt a sötétből egy hatalmas medve.

-       Nem félek én tőled! – felelte Nagy Bátorságú és szembeszállt a medvével.

Egyet mozdult, kettőt csapott, s a medvét is két vállra fektette. A medve könyörgött az életéért.

-       Kérlek, ne bánts Nagy Bátorságú és ígérem, életem végéig szolgállak!

-       Rendben van. Gyere velem! – mondta a fiú és immár a vaddisznóval, a krokodillal és a medvével folytatta az útját.

Mentek, mendegéltek az erdőben. Elértek egy nagy hegyhez. Magas volt a hegy. Alig látták a tetejét.

-       Kerüljük meg ezt a hegyet! - szólt a vadkan.

-       Ha ilyen gyáva vagy, ne gyere! – szólt Nagy Bátorságú és otthagyta a vaddisznót.

Kúsztak, másztak a hegyre fel Nagy Bátorságú, a krokodil és a medve. Egyszer csak előttük tátongott egy nagy szakadék. A szakadékon csak egy vékony palló ívelt át. A mélyben folyó kanyargott.

-       Ne lépjünk rá erre a pallóra, mert leszakad! – mondta a krokodil.

-       Ha ilyen gyáva vagy, ne gyere! – szólt Nagy Bátorságú és otthagyta a krokodilt.

Átment a szakadék fölötti pallón Nagy Bátorságú és a medve. A túloldalon egy magas fa állt. A fa egyik ágán hatalmas darázsfészek ült.

-       Ne menjünk erre tovább, mert megtámadnak a darazsak!

-       Ha ilyen gyáva vagy, ne gyere! – szólt Nagy Bátorságú és magára hagyta a medvét is.

Immár egyedül folytatta az útját a hegy tetejére. Bátran mászott egyre feljebb. Ahogy felpillantott, meglátott egy házikót a hófödte csúcson.

-       No, ide benézek! – gondolta.

Éhes is volt, fáradt is, mikor felért a házikóhoz. Illendően bekopogtatott.

-       Isten hozott Nagy Bátorságú! Gyere be! – szólt egy kedves hang.

Belépett. A házikóban ott ült egy kedves öreg néni.

-       Ülj le ide és egyél velem, aztán pihenj le nálam! – hívta a nénike.

A királyfit nem kellett kétszer kérni! Megvacsorázott és lepihent aludni. Maga sem tudta, hogy mennyit aludt. De álmában hallotta, hogy az állatai hívják. Felriadt és körülnézett. A jóságos néni sehol sem volt. Elindult hát visszafelé és kereste az állatait.

Hát a medve nagyon beteg volt! Megpróbált a királyfi után menni, de összeszúrták a darazsak. Nagy Bátorságúnak kellett vezetnie, mert nem látott jól a sok darázscsípéstől.

A krokodil is bajban volt. Megpróbált utánuk menni a pallón, de megcsúszott és ott lógott a szakadék felett. Alig volt jártányi ereje, mikor rátaláltak. Gyorsan kihúzták és mentek tovább a vadkan felé.

A vaddisznó is bajban volt. Megpróbálta megkerülni a hegyet, de úgy beleakadt egy tüskés szövevénybe, hogy nem tudott kitörni belőle. Hárman is alig bírták kiszabadítani belőle.

Újra beesteledett, mire folytatni próbálták útjukat immár hazafelé. Lepihentek a tűznél. Hamar elaludtak. Álmában a királyfi látta újra a nénit, aki így szólt hozzá:

-       Nagyon bátor vagy, de a bátorságnál is drágább kincs, hogy becsüld meg a barátaidat! Mivel nem hagytad bajban az állataid, meglesz a jutalmad! Kelj fel és simogasd meg a vaddisznó, a krokodil és a medve hátát! S majd meglátod, mi lesz…

A királyfi felriadt. Odalépett sorra alvó állataihoz és szeretettel megsimogatta a hátukat.

S mi történt? Halljatok csudát! A medvéből királylány lett, a krokodilból és a vaddisznóból pedig szépséges udvarhölgyek!

Alig várta, hogy hazatérjenek és mindent elmeséljen édesapjának és testvéreinek.

Volt nagy öröm a királyi palotában, mikor megérkezett Nagy Bátorságú a szép királylánnyal és gyönyörű udvarhölgyeivel s elmesélte kalandjait sorban.

-       Látom, sokat tanultál! – dicsérte meg az édesapja. – Megértetted, hogy a bátorságnál is nagyobb kincs a barátság.

A második királyfi, Nagy Erejű is járta a maga útját. Ő napnyugatra tartott. Ment, ment keresztül a nagyvilágon, hogy szerencsét próbáljon és bebizonyítsa édesapjának, ő a legméltóbb utód a királyi trónuson.

Eljutott egy kikötőig és hajóra szállt. Hamarosan kikötöttek egy kopár szigeten.

-       Miért kopár ez a sziget? – kérdezte Nagy Erejű az egyik ott lakó embert.

-       Jaj, ne is kérdezd! Ennek a szigetnek volt egy szépséges patakja, de egy irigy ellenségünk hatalmas követ gördített a forrására. Azóta szárad a termés, éhezik a nép.

-       Mutasd nekem azt a követ! – bátorította Nagy Erejű.

Odavezette a szigetlakó a patak forrásához, s valóban, ember nagyságú kő állta a patak útját. Ám Nagy Erejűt nem olyan fából faragták, hogy megriadjon egy ekkora kőtől! Nekigyürkőzött és hopp! Ellökte a követ a patak útjából. A víz vidáman csörgedezett elő rejtekéből és élettel, örömmel töltötte be újra a szigetet, s annak minden lakója szívét. Hálából adtak egy zsák aranyat Nagy Erejűnek a segítségéért. Kérték, hogy maradjon, de nem tehette. Várta már a sok kaland.

Továbbindult a hajó, s vele Nagy Erejű, immár arannyal gazdagon. Hamarosan kikötöttek egy még kopárabb szigeten.

-       Miért kopár ez a sziget? – kérdezte Nagy Erejű az egyik ott lakó embert.

-       Jaj, ne is kérdezd! Ennek a szigetnek volt egy szépséges folyója, de egy irigy ellenségünk óriási követ gördített a forrására. Azóta szárad a termés, éhezik a nép.

-       Mutasd nekem azt a követ! – bátorította Nagy Erejű.

Odavezette a szigetlakó a folyó forrásához, s valóban ház nagyságú kő állta a folyó útját. Ám Nagy Erejűt nem olyan fából faragták, hogy megriadjon egy ekkora kőtől! Nekigyürkőzött és hopp! Hopp! Másodszori nekirugaszkodásra ellökte a követ a folyó útjából. A víz vidáman bújt elő rejtekéből és élettel, örömmel töltötte be újra a szigetet, s annak minden lakója szívét. Hálából adtak egy zsák gyémántot Nagy Erejűnek a segítségéért. Kérték, hogy maradjon, de nem tehette. Várta már a sok kaland.

Továbbindult a hajó, s vele Nagy Erejű, immár arannyal, gyémánttal gazdagon. Hamarosan kikötöttek egy minden eddiginél kopárabb szigeten. Aszott, sovány állatok legelték a barna füvet. Éhes kisgyerekek nyújtogatták kezecskéjüket Nagy Erejű felé, hogy adjon számukra valami élelmet és vizet.

-       Miért kopár ez a sziget? – kérdezte Nagy Erejű az egyik ott lakó embert.

-       Jaj, ne is kérdezd! Ennek a szigetnek volt egy szépséges tava, de egy irigy ellenségünk óriási követ gördített a forrására. Azóta szárad a termés, éhezik a nép.

-       Mutasd nekem azt a követ! – bátorította Nagy Erejű.

Odavezette a szigetlakó a kiszáradt tóhoz. A tó helyének közepén, annak forrásán, hegy nagyságú kő állta a víz útját. Ám Nagy Erejűt nem olyan fából faragták, hogy megriadjon egy ekkora kőtől! Nekigyürkőzött és hopp! Hopp! Hopp! Harmadszori nekirugaszkodásra ellökte a követ a patak útjából. A víz vidáman csörgedezett elő rejtekéből és élettel, örömmel töltötte be újra a szigetet, s annak minden lakója szívét. Hálából adtak is egy zsák drágakövet Nagy Erejűnek a segítségéért. Kérték, hogy maradjon, de nem tehette. Várta már a sok kaland.

Továbbindult a hajó, s vele Nagy Erejű, immár arannyal, gyémánttal, drágakövekkel gazdagon.

Egyik éjszaka nagyon mélyen elaludt. Hajós társai pedig elvették aranyát, gyémántját, drágaköveit és álmában titkon kitették egy kicsiny szigeten. Reggel felébredt Nagy Erejű és ott találta magát egy aprócska szigeten kincsei nélkül. Mit csináljon? Mit csináljon? Mit is ér az élete kincsei nélkül? Mit szólna így hozzá apja? De az éhség nagy úr! Útra kelt hát és egész nap élelem után járt a kis szigeten. Bebarangolta az egész szigetecskét. De sehol nem talált sem élelmet, sem alvásra való fekhelyet. Napnyugtakor rámosolygott a szerencse. Egy házikót pillantott meg a távolban. Megszaporázta lépteit. Mire beesteledett odaért a kis házhoz. Illendően bekopogott.

-       Isten hozott Nagy Erejű! Gyere be! Egyél és pihenjél! – hívta kedvesen egy idős nénike, a ház lakója.

A királyfit sem kellett kétszer hívni az asztalhoz. Éhes volt és fáradt. Jóllakott és lefeküdt aludni. Maga sem tudta, mennyit aludt. De álmában azt hallotta, hogy a szigetek lakói hívják. Reggel, mikor felébredt már tudta a dolgát. Hajót ácsolt a sziget fáiból és útra kelt, hogy segítsen a bajba jutott szigetlakókon. A szigeteket kalózok támadták meg. Kifosztották őket, s a férfiakat elhurcolták hajósinasnak. De Nagy Erejűt nem olyan fából faragták, hogy ezt hagyta volna! Nem csábította már a kaland, csak az a vágy, hogy segítsen a bajbajutottakon. Minden erejét megfeszítve evezett és utolérte a kalózokat. Egyik hajót a másik után foglalta el és nagy erejével kiszabadította a foglyokat. A hálás szigetlakók pedig szívük minden szeretetéből kedveskedtek neki. A hős királyfi kincseiket mind visszaadta. Mert megtanulta, hogy nincs nagyobb kincs a földön, mint a jószívűség. A jó szigetlakók pedig apja palotájáig kísérték, hogy maguk bizonyítsák rátermettségét erőben, bátorságban és jószívűségben.

Apja nem győzött gyönyörködni benne.

-       Derék fiam! Megdicsérlek. Megtanultad, hogy nincs nagyobb erő a világon, mint a gyöngédség és a szeretet.

A harmadik fiú, Nagy Okosságú vajon merre járt? Ő nem indult sem napnyugatra, sem napkeletre. Ott maradt a királyi városban. Kiült a város főterére és hívogatta az embereket.

-       Ide jöjjön, akinek ügyes-bajos dolga van!

Jöttek is az emberek! Egyiknek a szomszédjával volt vitája. Másiknak a családi gondjaiban volt szüksége tanácsra. S a fiú sorra kinek-kinek igazságot tett. Híre ment, s immár az ország minden részéből egyre többen jöttek, hogy a bölcs tanácsot meghallgassák. Mikor letelt a próbaidő Nagy Okosságú is hazatért. S követte őt a nép. Mert mind azt szerette volna, hogy olyan király kerüljön a trónra, aki olyan, mint egy jó atya. Odafigyel és gondol a néppel.

S vajon, hogyan döntött a bölcs király? Ki lett méltó utódja?

Nagy Bátorságúnak lakodalmat szerzett. Boldog házasságban élt kedvesével. Esküvőjük napján neki adta a király kardját, vértjét pajzsát.

- Mert te vagy méltó arra, hogy védd a birodalmam! Légy legfőbb hadvezérem!

Nagy Erejűnek adta a szigeteket, hogy ott munkálja a jót jó szívével és nagy erejével. Neki adta királyi hajóhadát.

- Mert te vagy méltó arra, hogy védd szigeteim és ott élő alattvalóim! Légy legfőbb haditengerészem!

Nagy Okosságúnak pedig fejére tette királyi koronáját, s azt mondta:

-       Az a legjobb király, akit a nép is örömmel szolgál, mert látja, hogy ő is a nép szolgája. Légy te a király!

Vakesz és Brekusz találkozik a téllel

Brekusz kimászott jó meleg iszappaplana alól és uzsgyi! Már úszott is fel-fel a tó felszínére, hogy találkozzék barátjával Vakesszal, ahogy azt még koraősszel megbeszélték. Amint egyre feljebb ért, a víz egyre hidegebb lett.

-       Jaj, de hideg lett a tó! – sóhajtotta. – De most nem érek rá ezen gondolkozni, sietnem kell, mert Vakesz már biztosan vár.

A tó szélét már jég csipkézte. Brekuszt meglepte ez. Még sosem látott jeget, hisz idei békaporonty volt.

-       Milyen fura ez a törékeny tó! És milyen hideg! Brr! - megborzongott tőle, majd magát is bátorította. - Gyorsan kiugrom! Nagyon fázom, ezért még jobban sietek Vakeszék vakondtúrásához!

Kiugrott a tó partjára. A fű furcsán kemény volt lábacskái alatt.

-       Nohát! Mi lett a selymes fűvel?

Felnézett a fákra és nagyon elcsodálkozott.

-       Minden fa meztelen!

-       Igen. Ezen én is csodálkoztam. – szólalt meg a jól ismert kedves hang.

Vakesz már ott állt vakondtúrásuk tetején. Megölelték egymást. Még sohasem esett ilyen jól az ölelés! Felmelegítette Brekusz vizes tagjait. Hideg szél tépázta a csupasz bokrokat és zörgette a nádast a tó partján.

-       Örülök, hogy nem felejtetted el a megbeszélt találkozót, kedves Vakesz!

-       Hiszen megegyeztünk! Együtt várjuk meg és farkasszemet nézünk a téllel.

-       Mennyit ijesztgetett vele nagypapa, nagymama és apa meg anya! Még lefekvés előtt is erről meséltek az iszapban.

-       Nekem is ezt mondták: 'Vigyázz! Nagyon félelmetes a tél!'

-       De mi nem félünk! Itt állunk és megvárjuk! - hősködött Brekusz.

-       Így is van! Farkasszemet nézünk vele! - hetvenkedett Vakesz is.

Mindketten felkapaszkodtak a vakondtúrás legmagasabb pontjára és ott álltak, hogy dacoljanak a téllel.

Ezek az idei kis állatkák nem tudhatták, hogy a tél már rég megérkezett. Míg ők szüleikkel és testvéreikkel együtt a jó meleg otthonukban bevackolódtak és titkon arra vártak, hogy elaludjék a család, a tél birtokba vette a kis tavat és környékét.

-       Milyen hideg ez a szél! – sóhajtotta egy idő után a vacogó kis Brekusz.

-       Gyere, bújj hozzám! Én majd átmelegítelek! – bátorította a barátja, Vakesz.

-       Biztosan hamarosan itt lesz a tél! Már nem kell sokáig várni... – remegte Brekusz.

-       De mi bátran szembeszállunk vele! – hősködött tovább a kis Vakesz.

-       I-i-i-ge-e-en! – remegte Brekusz. – Rettenetesen hideg van és minden lábam átfagyott.

-       Nézd! Talán épp most érkezik. – kiáltotta Vakesz, hogy dacoljon a fagyos széllel és a saját remegésével.

Sötét felhőt tépázott a szél. Odarángatta a tó fölé. Olyan volt, mintha a vakondtúrás elé cipelné.

-       Mindjárt vihar lesz. Talán abban jön a tél...

A kövér hófelhőt addig cibálta a téli szél, míg kiszakadt és apró, hideg hószikrák zúdultak a tó partján reszkető kis hősökre.

-       Mi lehet ez? - borzongott Vakesz.

-       Nem tudom! De nagyon rossz érzés. Szúrja a bőröm. – sírta el magát Brekusz.

-       Én pedig egészen megvakultam tőle.

-       Haza kellene mennem - nézett a tó felé Brekusz -, de a fehérség eltakarta a hazafelé vezető utat.

-       Most már egyáltalán nem látok. Nem tudnálak elkísérni. - mondta szomorúan Vakesz.

-       Én pedig nem tudok járni, mert annyira átfagytak a lábacskáim. - nyüszítette Brekusz.

-       Gyere! Menjünk haza hozzánk. Ugorjunk be a vakondvárba! A telet majd megvárjuk akkor, ha átmelegedtünk egy kicsit.

-       Jó. - egyezett bele a kis béka.

Brekusz nem is tudott volna többet szólni a folyamatos remegéstől. Gyorsan beugrott Vakeszék jó meleg otthonába.

Vakesz mamája felriadt a nagy zajra. Két átfagyott apróságot talált a bejáratnál.

-       Jaj! Gyerekek! Mit kerestetek odakinn? Hiszen ott van a tél.

-       A tél? Mi nem láttuk. - mondták egyszerre a meglepett apróságok.

-       Bizony, a tél! Odakinn hideg van. Nincs ennivaló. Csak hó és jég mindenütt. Ez a tél.

-       Most már tudjuk! Találkoztunk vele! – sírták a kicsik.

-       Gyertek gyorsan! Igyatok meleg teát és bújjatok a felmelegített kölespárnák közé.

Vakesz kedves mamája megmelegítette a kölespárnákat és közé dugta a két hősködő kicsit.

-       Remélem, megtanultátok, hogy szót fogadjatok és maradjatok a melegben, mikor jön a tél!

A két idei állatka őszintén megígérte, hogy többé nem akar farkasszemet nézni a téllel és szót fogad a szüleinek, mikor hívják őket a meleg családi fészekbe.

Így ért véget Vakesz és Brekusz találkozása a téllel.

Buborékvarázs

Három bánatos királylány ült a padon. Arra járt a jóságos varázsló és megszólította őket.

-       Miért vagytok szomorúak?

-       Azért, mert unatkozunk és nincs semmi izgalom, semmi jó móka az életünkben! Egész nap csak itt ülünk és nincs semmi dolgunk.

-       Ezen könnyen segíthetünk! - mondta a jó varázsló.

Mélyen belekotort varázslatos bőröndjébe és elővett egy buborékfújót.

-       Ó! Egy újabb unalmas játék! – sóhajtották csalódottan a királylányok.

-       Majd meglátjuk! – mondta titokzatosan a jó varázsló.

Megmerítette a buborékfújót a szappanban és fújni kezdte a buborékot. Először akkora volt, mint egy borsószem.

-       Ó! Ez a szokásos szappanbuborék! – sóhajtották unottan a királylányok.

-       Majd meglátjátok! – mondta barátságos hangon a jó varázsló.

Még mélyebb levegőt vett és a buborékot tovább fújta, míg akkora lett, mint egy labda.

-       Ó! Ez egy nagyobbacska szappanbuborék! – sóhajtották a királylányok.

-       Majd meglátjátok! – mondta huncut mosollyal a jó varázsló.

Hatalmas levegőt vett és a buborékot addig fújta, míg akkora lett, mint egy királykisasszony.

-       Nohát! Ez a buborék olyan nagy, mint én! – állt fel az első királykisasszony a padról.

-       Lépj bele! Nézz körül benne! – mondta kedvesen a jó varázsló.

Az első királykisasszony óvatosan belépett a szappanbuborékba.

-       Nohát! Hiszen ez olyan, mint egy cukrászda! Itt minden édesség habkönnyű! Van itt habroló, habkarika és habos sütemény!

-       Kóstold meg őket! – bátorította a jó varázsló.

Az első királykisasszony megkóstolta az édességeket és boldogan felkiáltott:

-       Nohát! Hiszen ezek az édességek mind ehetők és nem fekszik meg a gyomrom! Olyan könnyűek, hogy bármennyit ehetek belőlük, nem fájdul meg tőlük a hasam!

-       Most te is készíts süteményeket! – ajánlotta a jó varázsló.

Az első királykisasszony hozzálátott. Levette a polcról a süteményformákat és a hozzávalókat és máris maga formázta, alakította a szebbnél szebb szivárványos, habos süteményeket. Nagyon jól érezte magát. Már egyáltalán nem unatkozott.

Ekkor a jó varázsló fújt egy újabb nagy buborékot és bátorította a második királykisasszonyt, hogy lépjen bele.

A második királykisasszony óvatosan belépett a szappanbuborékba.

-       Nohát! Hiszen ez egy cirkusz! Itt mindenki olyan könnyedén mozog! Bárkiből válhat légtornász vagy kötéltáncos!

-       Próbáld ki te is! Lépj fel a kötélre! – biztatta a jó varázsló!

A második királykisasszony könnyed mozdulattal fellibbent a kötélre és olyan szépen forgott-pörgött, olyan ügyesen táncolt, mintha mindig is ezt tette volna! Hintázott a magasban csillogó szép ruhában. Kacagott boldogan!

Ekkor a jó varázsló fújt egy harmadik nagy buborékot és még biztatnia sem kellett a legkisebb királykisasszonyt, magától beugrott a szappanbuborékba. S mit látott?

-       Hiszen ez a mesék világa! – kiáltotta. – Itt minden olyan gyönyörű! Játékok, hinták, körforgók, ingák, apró szélmalmocskák, szivárványos szélforgók, ceruzák, kréták, könyvek, képek és minden olyan álomszép!

-       Tudod-e hol jársz, kicsi királylány?

-       Nem tudom! Mondd el kérlek! – kérte a királykisasszony.

-       Egy óvodában! Ide járnak a gyerekek. Itt egész nap játszanak a kislányok és a kisfiúk, s közben tanulnak, okosodnak.

-       Nohát! Én mindig ide akarok járni! – örvendezett a kicsi királykisasszony.

-       A varázslat hamarosan végetér! – szólt a jó varázsló. A buborék szertefoszlik. De vár benneteket a beteljesült álmok világa.

Azzal szétpattantak a buborékok és a három kis királylány újra ott ült a padon.

-       Most pedig útra fel! – szólt kedvesen a jó varázsló.

-       Hová? – néztek rá nagy ibolyakék szemekkel a királykisasszonyok.

-       Te a konyhába! – szólt az első királylánynak. – Mert téged az tesz boldoggá, ha sütsz, főzöl, a konyhában ügyeskedsz.

-       Te menj sportolni! – szólt a második királylányhoz. – Mert téged a mozgás öröme tesz boldoggá.

-       Te pedig menj az óvodába! – mondta a harmadiknak. – Mert téged a tanulás és a gyerekek közötti játék tesz boldoggá.

A három kis királylány vidáman szaladt oda, ahová a jó varázsló küldte őket. S boldogok voltak ott, mert azt tehették, ami örömet jelentett számukra.

Remélem, ma este téged is felkeres a jó varázsló és álmodban megleled a titkot, hogy mi ad neked igazi örömet és boldogságot! Jó éjszakát és szép álmokat!

Az első hópihe kívánsága

Ismeritek, az első hópihe kívánsága történetét? Most erről mesélek nektek…

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas hófelhő. Vastag bundájában nőttek, híztak a szebbnél szebb hópihék. De mind között a legpompásabb Csilli volt, a legtöbb kristályos karú hócsillag. Büszke is volt szépségére.

-       Ne tolakodjatok olyan közel hozzám! – szólt rá társaira. – Még összezúzzátok szépséges kristálykarjaimat!

A többiek próbáltak távolabb húzódni tőle, ahogyan egy zsúfolt hófelhőben helyet lehet csinálni. Vigyáztak, nehogy kárt tegyenek Csilliben, mert őszintén csodálták szépségét, keménységét és erejét. Mikor egy picit több hely lett Csilli körül, elsőként szakadthatott ki a hópaplan oltalmából.

Hullott, szállingózott lefelé, a föld felé.

-       Jaj, de jó! Én vagyok az első! Milyen szépen szállok! Milyen szépen lengedezek a hideg téli szélben! – kiáltotta boldogan.

Az gyenge téli szellő pedig ide-oda ringatta. Így lassan ereszkedett lefelé.

-       Vajon hová hullok? Talán egy templom tetejére, hogy rajtam tündököljön a téli holdsugár? Vagy talán egy karácsonyfa csúcsára? Ez igazán hozzám illő pompás hely lenne! – tűnődött a szállingózó hópihe.

Eközben egy nagy kórház udvarán is izgalmas esemény történt. Az egyik ápolónő megengedte a kis betegeknek, hogy kimenjenek a szabad levegőre és felfrissüljenek. Nagyon boldogok voltak a gyerekek, mert volt köztük, aki már hónapok óta nem járhatott a szabadban. Ki mankóval, ki kerekes székkel igyekezett az udvarra. Köztük volt egy szőke hajú kisfiú is, akit csak Csufinak becéztek a társai, mert annyira elcsúnyult a balesete óta. Még nyár derekán történt, hogy egy villamos elé futott és bizony csúnyán megsérült. Egyik karját és lábát elveszítette a balesetben, s még az arcát is úgy összezúzta, hogy állandóan csúf grimasz ült rajta. Ezért hívták Csufinak. Most ő is azok között a gyerekek között lehetett, akiket kiengedtek a friss, téli levegőre. Mikor kerekesszékével kigördült az udvarra, akkor érkezett a földre Csilli, a gyönyörű szép hókristály és épp Csufi kabátujjára ült.

-       Ide nézzetek! Milyen gyönyörű hópihe szállt a kabátomra! – kiáltott Csufi csilingelő, szép hangján.

A gyerekek odasiettek.

-       Jaj, de szép! Még sosem láttunk ennyi kristálykarocskát! – örvendeztek.

-       Milyen boldog vagyok, hogy épp rám hullott az első hó! – suttogta Csufi és egy forró könnycsepp gördült le az arcán.

Csufi könnye épp a kis hócsillag szívére hullott. A hópihe jéghideg szívét meleg szeretet járta át és csodás kívánságot suttogott olvadása pillanatában:

-       Azt kívánom, hogy teljesüljön a vágya ennek a csúnya kisfiúnak! – suttogta Csilli, majd megsemmisült.

Abban a pillanatban Csufi is fohászkodott:

-       Istenem, bocsáss meg, hogy engedetlen voltam! Bárcsak újra ép kezű és lábú kisfiú lehetnék! Bizony soha többé nem lennék szófogadatlan és hallgatnék édesanyámra, aki arra kért, hogy ne játsszam az utcán!

S halljatok csudát! A szürke, ködös égbolton át utat tört magának egy szivárványosan ragyogó fénysugár és beragyogta Csufit. A csúnyácska kisfiúnak és a gőgösségétől megszabadult hócsillagnak a kívánsága egyesült! S megtörtént a csoda! Csufinak újra ép lett a keze és a lába, s arcocskája ismét sima, szép volt, mint azelőtt! Kerekes székéből lábaira állt és boldogan szökdécselt körbe-körbe a kórház udvarán!

-       Újra járok! Újra ép a kezem és a lábam! – kiáltozta, míg örömkönnyei elborították megszépült arcát és nem tudott tovább ugrándozni tőlük.

Nem volt Csufi többé! Dani lett újra! Boldog, szép és engedelmes Dániel.

Tudjátok! Ilyen csoda csak akkor történik, ha az első hó jégszívére forró könny hullik és a kívánság igazán szívből fakad, hogy jók legyetek!

Jó éjszakát gyerekek!

Buborékmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, egy szép, nagy fürdőkád. Ebben pancsolt a kislány és a kisfiú. Nagyon szerettek pancsolni. Olyanok voltak a vízben, mint két lubickoló halacska.

A kádban nem csak a gyerekek ficánkoltak, hanem ott úszkált még a sárga kiskacsa, a kék labda, a piros kishajó és a kád aljához tapadt a világoszöld vízimalom is. Állandó lakói voltak a fürdőszobának. Mindig jó játékokat játszottak velük a gyerekek. Most is így volt. Ám most egy új játék is bekerült a fürdőkádba, mégpedig egy tarkabarka szívószál.

A kisfiú a szokásosnál is több szappant pancsolt szét a kádban, így aztán egyre dundibb buborékok borították el a sárga kiskacsát, a kék labdát, a piros kishajót és a kád aljához tapadt világoszöld vízimalmot.

-       Most játsszuk azt, hogy mi vagyunk a tengeri szél és csináljunk szelet a szívószállal! – adta ki a parancsot a "nagy tengeri hajóskapitány".

-       Jó! Jó! – lelkesedett a kishúga, aki mindig azt a játékot szerette játszani, amit a nagy és erős, már majdnem ötéves bátyja ajánlott.

-       Vitorlákat bevonni! Jön a vihar! – adta ki a parancsot a tengerjáró hajó kapitánya és a piros kishajó máris ide-oda ringott a nagy viharban.

-       Jaj! Mindjárt elütünk egy kiskacsát! – kiáltott a kapitány. – Hugi! Vidd arrébb a sárga kiskacsát, mert elüti a nagy hajó! – szólt szelídebben a húgocskájának, akit nagyon-nagyon szeretett.

-       Már úszik! Látod, milyen ügyesen elment a hajó elől? – sodorta arrébb a kiskacsát talpacskájával a kislány.

-       Jól van! Ügyesen csináltad! Te igazán jó hajósinas vagy! – dicsérte meg a bátyuskája, amitől olyan jó meleg járta át a kishúga szívét.

-       Nézd! Milyen sok a buborék! – lelkendezett a kislány - megfeledkezve a félelmetes tengeri viharról.

-       Hát persze! Mert nagy vihart kavartam a tengeren!

-       De hová lett a szívószál? Nem látom!

-       Mindjárt megkeresem! – ajánlkozott a kisfiú és nagy csapásokkal szétsodorta a habokat.

-       Megtaláltad?

-       Itt van! – emelte fel diadallal a tarkabarka szívószálat a kisfiú.

-       Jaj, de jó! Te mindig mindent megtalálsz! – örült a kislány.

-       Most nem adom oda neked! – mondta az okos bátyuska. – Vizet engedek rá és megmosom. Aztán megkapod.

-       Az jó lesz.

Miután a kisfiú megmosta a szívószálat, kedvesen odanyújtotta a kislánynak.

-       Játszhatsz vele! Már nem habos.

A kislány pedig szájába vette és fújkálta vele a színes habokat. Ám ahogy így játszott, óvatlanul beledugta a szívószál másik végét egy kis piros buborékba. Ahogy megfújta, a buborék egyre nőtt, nőtt, növekedett. A színében pedig a szivárvány minden színe ott tündökölt.

-       Jaj, de szép! – lelkendezett a kislány!

-       Csinálj még! – kérte a kisfiú.

Most a világoszöld vízimalom mellett talált egy kisebb buborékot és ebbe tette bele a szívószál végét. Fújta, fújta, míg egy nagy, csillogó világoszöld buborék lett belőle.

-       De gyönyörű! – suttogta a kisfiú.

-       Ugye, milyen ügyes vagyok!? – örvendezett a kislány.

-       Most itt fújj egyet! – kérte a kisfiú és a sárga kiskacsa melletti habra mutatott.

Szépséges sárga buborékot varázsolt oda a szívószállal.

-       Megpróbálhatom? – kérlelte a kisfiú.

-       Tessék! – adta oda a szívószálat a kislány.

-       Picit megmosom, és most én jövök! Nagy varázslat lesz! Készülj!

A kislány nagyon izgatott volt. Vajon mit fog varázsolni a bátyja? A kisfiú pedig bedugta a habok közé s szívószálat végét és fújta-fújta szakadatlan.

A vízből vicces buborékolás hangja hallatszott és nőni, növekedni kezdtek a habok! Egyre több lett és egyre viccesebb hang hallatszott a kád mélyéről.

A kislány tapsikolt örömében és csilingelő hangon kacagott.

-       Csináld még! Nagyon vicces! – nevetgélt.

A kisfiút sem kellett kétszer biztatni! Fújta az újabbnál újabb buborékhegyeket és ő maga is alig tudta csinálni, mert annyit nevetett azon a mókás hangon, amit a növekvő buborékok hangja keltett a kádban. Velük együtt nevetett a sárga kiskacsa, a kék labda, a piros kishajó és a kád aljához tapadt világoszöld vízimalom is.

Anyuka vetett véget a nagy mókának.

-       Gyerekek! Ideje törölközni! – jött be a fürdőszobába.

-       Olyan jót játszottunk! Nézd! – mondta a kisfiú és megmutatta anyukának is a tudományát.

A kislány pedig kacagott, kacagott és nagyon boldog volt, hogy ilyen vicces testvérkéje van. Este pedig azt kérte anyukától, hogy azt a mesét mondja el, amikor együtt pancsolt bátyjával a fürdőkádban.

Remélem, neked is szép álmokat hoz ez a mese!

Jó éjszakát!

Mikulás bajban

Egyszer régen a jó Mikulás bajba került. Az erdő felett túl alacsonyan repült és a szánja fennakadt egy magas fa koronáján. Rénszarvasai húzták-vonták ide-oda, de nem tudták leemelni a fáról. Télapónak segítséget kellett hívnia, hogy le tudjon jutni a fáról. Igen ám, de abban az időben még nem volt mobiltelefon, hogy segítséget hívjon! Így aztán útra bocsátotta a rénszarvasait, hogy menjenek el az Északi Sarki Járőrszolgálathoz, ahonnét biztosan küldenek egy csapat segítőt. Míg a rénszarvasok távol jártak, Mikulás bácsi alatt recsegni-ropogni kezdett a fa és félő volt, hogy összetörik.

-       Itt azonnali segítséget kell találnom! – sóhajtott egy nagyot Mikulás. – Erdei manók! Segítsetek!

Az erdei manók meg is hallották Télapó kiáltását, mégsem jöttek elő rejtekükből. Túl fáradtak voltak ahhoz, hogy kibújjanak jó meleg odújukból és útra keljenek Mikuláshoz.

-       Keress más segítséget! – üzenték a téli kismadarakkal.

-       Micsoda udvariatlan fickók! – kesergett Mikulás.

Majd a homlokára csapott:

-       Tudom már! Nem az erdei manókat kellett volna hívnom, hanem a kedves tündéreket.

Azzal nagyot kiáltott:

-       Kedves erdei tündérek! Gyertek ide és segítsetek! Bajban vagyok! Fenn akadtam egy fán.

Az erdei tündérek is meghallották Mikulás kiáltását, de mégsem siettek segítségére. Hanem hamarosan üzenetet küldtek neki egy fürge mókussal:

-       Drága jó Mikulás! A tündérek nagyon érzékenyek a hidegre. Szívesen segítenének neked, de nem tehetik, mert akkor megfáznának. Biztosan te sem kívánod, hogy valamelyik szépséges kis tündérke megbetegedjék!

-       Hát persze, hogy nem! – üzent vissza Mikulás. – Én is szeretem a tündérkéket, de hát mégis szükségben vagyok. Ki más tudna segíteni a bajomon?

-       Ne aggódj, Mikulás! Hamarosan ideérnek a segítőid! – szólt a mókuska és már el is inalt a fák között, hogy jó meleg odúban várja a tavaszt.

Szegény Mikulás panaszosan felsóhajtott:

-       Hát senki sincs itt az erdőn, aki segítene a Télapónak?

-       Dehogynem! – szólalt meg mellette egy icipici hangocska.

A Mikulás odapillantott és meglátott egy aprócska mogyorós pelét. Akaratlanul is elmosolyodott:

-       Te akarnál segíteni?

-       Nem. Én nem vagyok olyan erős. De vannak olyan erdei állatok, akik nagyon erősek.

-       Hát persze! A medvék, a szarvasok és a vadkanok! - csapott a homlokára Mikulás.

-       Nem rájuk gondoltam, hisz ők nem tudnak fára mászni!

-       Igaz! Igaz! – mondogatta Mikulás. – Hát te kire gondoltál?

-       A fekete varjakra.

-       A varjakra? De hát ők madarak? Honnan lenne erejük szánt emelni?

-       Együtt nagyon erősek!

-       Igazad lehet! Ide tudod hívni őket?

-       Igen. Bár nagyon félek tőlük…

-       Egyet se félj! Mondd el, hogy Mikulás várja őket, és ha segítenek rajtam, nem marad el a jutalmuk.

-       Jól van. Indulok!

Pár perc múlva már ott állt a kis mogyorós pele a hatalmas fekete varjak fájánál.

-       Nagy erejű varjak! Ti vagytok a legerősebb állatok az erdőn, akik segíteni tudnátok Mikulásnak. Fennakadt egy fán a szánja. Gyertek el! Emeljétek le onnét! Nem marad el a jutalmatok!

A nagy fekete varjaknak jólesett a dicséret.

-       Bizony, ki másra számíthatna ilyenkor a Mikulás? A többi nagy madár mind elköltözött délre! Mi vagyunk a legnagyobbak és a legerősebbek az erdőn. Menjünk el és segítsünk a Mikulásnak!

Így történt, hogy pár perc múlva Mikulás azt látta, hogy elfeketedik az ég, mint a nagy nyári viharok előtt. Jött a sok-sok varjú szakadatlanul. Károgtak, karrogtak, egymást tanácsolták, hogy miként segítsenek fölemelni a szánt. Majd mind a szán alá szálltak és együttes erővel szárnyaikra emelték Télapót és szánját. Mikulás azt érezte, hogy finoman felemelkedik, s a sok-sok varjú óvatosan leszállítja őt a friss hóra. Nem győzött hálálkodni.

-       Köszönöm, kedves varjak, hogy megmentettetek!

-       Nagyon szívesen tettük. Ki is segíthetett volna rajtad? Ilyenkor nem merészkednek elő odújukból sem az erdei manók, sem a tündérek. Mi vagyunk az erdő legerősebb repülő állatai.

-       Valóban. Igazatok van! Egységben az erő! A ti összefogásotok megsokszorozta az erőtöket. Hálám jeléül pedig fogadjátok el mind azt a sok aranyos diót, ami a zsákomban van.

Bizony annyi aranyos diót még életemben nem láttam! Minden varjú csőrében ragyogott egy-egy fényes dió. Vitték boldogan. Csillogott rajtuk a hideg téli holdsugár. De a szívekben meleg volt! Boldogság melege! A segítés melege!

Mire megérkezett az Északi Sarki Járőrszolgálat, addigra Télapó már siklott a szánon a legközelebbi falucska felé, hogy ott osztogassa ajándékait a rá váró gyerekeknek.

Ha varjút látsz a csőrében dióval, jusson eszedbe ez a mese!

Majomkodás

Bátran állíthatom, hogy Maki volt a legvidámabb majmocska az egész dzsungelben. Folyton bohóckodott és a nagyobbakat viccesen utánozta. Társai hasukat fogták nevettükben, ahogyan mókásan leutánozta az öreg majmok lassú, görnyedt járását vagy a babát váró majomanyukák mozgását, ahogyan a hasukat előre tolva, hátra tett kézzel járnak.

-       Nincs nálad viccesebb! – dicsérgették a barátai.

Maki pedig igyekezett minél mulatságosabb lenni, hogy folyton nevessenek rajta a pajtásai.

Történt egyszer, hogy Maki épp egy mutatványt gyakorolt. Fél kézzel lendült egyik ágról a másikra, mint a nagyok. Igen ám, de neki még nem voltak olyan erős karjai, mint az apukájának és az anyukájának! Így történt, hogy nem tudta megfogni jól a kínálkozó ágat és leesett a fáról. Estében igyekezett hol az egyik, hol a másik ág után kapni, de mind elvétette. Kis barátai azt hitték, hogy Maki most is bohóckodik. Kacagtak, vihogtak, hogy milyen jó viccet talált ki ismét.

Maki leesett a fáról. Ügyes kismajom volt, mégis megütötte a lábát és meghúzta a karját. Odasiettek hozzá a barátai, de még mindig nem gondolták, hogy baj van.

-       Gratulálunk! Eddig ez volt a legjobb vicced! – mondták elismerően.

-       Milyen remekül hagytad magad esni!

-       Csak úgy hasítottad a levegőt!

-       Hogy tudtad megállni, hogy ne fogj meg egy ágat sem? Nekem biztosan nem sikerült volna ez a móka!

-       Ugye máskor is megcsinálod?

Maki nagyot nyögött.

-       Jaj! Nagyon fáj a lábam és a karom! – sóhajtotta.

A barátai pedig nevetni kezdtek:

-       De jól csinálod!

-       Nem értitek? Fáj! – csapott feléjük mérgesen Maki és bicegve elindult, hogy távolabb menjen tőlük.

De a butuska majmocskák azt hitték, hogy még mindig tréfál.

-       Oda nézzetek! Milyen mulatságos, ahogyan húzza a lábát! Teljesen úgy néz ki, mintha megütötte volna!

-       Maki, te vagy a legviccesebb majom! – dicsérték.

Maki mérgesen hátranézett és csak a fogai között sziszegte:

-       Ez nem vicc! Ez komoly!

-       Hú! Ennél jobbat még nem láttam! Egészen úgy nézel ki, mint egy mérges majom! Csináld újra! – kérlelte egyik pajtása.

-       Ne folytasd! Nem bírom! – vinnyogott a másik nevettében.

-       Kilyukad az oldalam!

-       Fetrengek a nevetéstől!

-       Nem bírom tovább! – sírtak nevettükben a többiek is erre-arra gurulva a puha fűben.

Pedig Maki tényleg bajban volt. Egyre jobban dagadt a bokája. Bánatosan egy rücskös törzsű fának fordult és csendesen sírni kezdett.

-       Kérlek, hagyd abba! Ez már majomkínzás! Ennél jobban senki sem tudja utánozni, hogy sír! – hemperegtek a társai a fűben és nem bírták abbahagyni a nevetést.

Ekkor ugrott oda Maki mellé egy tépett fülű öreg majom.

-       Mi a baj? – kérdezte.

-       Megütöttem a lábam.

-       Mindjárt visszajövök! – mondta az idősebb majom és elugrott.

Pár perc múlva néhány nagy ággal és iszalagokkal jött vissza. A helyére igazította a fájós lábacskát és ágak közé kötözte. Majd gyógyfüvekkel bedörzsölte Maki karját is. Ezután még egyszer elment és visszatért egy fürt banánnal.

-       Most pihenned és enned kell. Feküdj ide!

Kényelmes fészket készített Makinak és melléült.

A sok kismajom csak most kezdte felfogni, hogy itt valami komoly dolog történt. Felkeltek a földről és odasomfordáltak Maki ágyához:

-       Mi a baj? – kérdezték.

-       Megütöttem a lábam.

-       Igaziból?

-       Igen.

Elszégyellték magukat, hogy kinevették.

-       Ne haragudj! Mi azt hittük, hogy most is viccelsz!

-       Tudom. Nem haragszom.

-       De meg kell tanulnod valamit! – mondta az öreg majom.

-       Mit?

-       Azt, hogy hagyd abba a szüntelen majomkodást, mert akkor sem vesznek komolyan, amikor valóban nagy a baj.

-       Ezt a leckét megtanultam – nézett maga elé bánatosan a kismajom.

-       No, ne csüggedj! – simogatta meg Maki fejecskéjét a bölcs öreg. – Azért még lehetsz vidám! De módjával!

-       Így lesz! Ígérem! – derült fel ismét Maki képe és vágott egy mókás majompofát.

Erre aztán a társai ismét jót nevettek, mert már látták, hogy Maki újra jókedvű.

Meggyes pite

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő. Kerek erdő közepében volt egy kicsi házikó. A kis házikó közepében volt egy nagy kemence. Aki abba a kemencébe bevetette a tésztáját, biztos lehetett abban, hogy olyan kenyeret süt, ami soha el nem fogy.

Híre ment a csodakemencének. Sereglettek is oda a szegényebbnél szegényebb asszonyok, hogy megsüttessék utolsó lisztecskéjükből, utolsó olajocskájukból, utolsó kevés sójukból meggyúrt kenyerecskéjüket. No persze szerencsét próbáltak a gazdag asszonyok is, de ez a csodakemence csak a szegényeknek sütött. A jómódúak kenyértésztája sületlenül került ki belőle.

Történt egyszer, hogy egy nagyon-nagyon szegény asszony hírét vette a csodakemencének. Már alig volt miből tésztát gyúrnia, de a maréknyi kis lisztecskéjét bedagasztotta vízzel és egy kevés olajjal, s útra kelt. Olyan szegény volt, hogy még sót sem tudott tenni a tésztába, csak egy aprócska csipettel.

Ment, mendegélt a szegény asszony és elért egy fogadó házba. Betért egy pohár hideg vízért. Míg a kútról vizet mert magának a kenyértésztáját egy asztalra tette. Az asztalon ott állt egy nagy sótartó és egy nagy cukortartó. Hát a ház torkos macskája épp akkor csent el egy kövér halat a gazdasszonyától.

-       Megállj, te, macska! Hátrakötöm a sarkadat! – kiáltotta a gazdasszony.

Kapta a seprűt, hogy jól elnáspángolja vele a torkos macskát. Az ijedt cirmos futott ide, futott oda, s felugrott a szegény asszony kenyértésztája mellé is az asztalra.

-       No, megállj csak! – csapott felé a gazdasszonya a seprűvel.

A macska meg nagyot ugrott és hopp! Felborította a cukortartót. A sok-sok cukor beleborult a szegény asszony tésztájába. A cica és a gazdasszony tovább kergették egymást, a cukrot meg kezdte magába szívni a tészta. Mire a szegény asszony visszatért a pohár vízzel, a tészta már mind elnyelte a ráborult cukrot. Mielőtt tovább ment volna gondosan átgyúrta a tésztáját és kendővel lefedte. Sietett, hogy még időben kisüttesse a csodakemencével.

Út közben egy szép gyümölcsös kerten át vezetett az útja. Bizony nagyon megéhezett, így leszedett néhány érett meggyet egy fáról és megeszegette. A meggy olyan kellemesen savanykás és édeskés volt, hogy vinni akart belőle magával az útra. Így leemelte a kendőt a kenyértésztáról és abba szedegette a meggyet. A tésztás tálat pedig letette a meggyfa alá. Észre sem vette, hogy közben a meggyfán mások is lakmároznak. Virgonc feketerigók csipegették a meggyet. Hol egymással civakodtak, hol pedig bele-belekaptak egy-egy szép meggyszembe, majd - ahogy az a rigóknál szokás - hagyták lehullani a földre. Így történt, hogy a meggyfa alatti tálba jó sok érett meggy belepotyogott. A nagyra kelt tészta mind elnyelte a meggyszemeket.

-       Jaj, sietnem kell! – riadt meg az asszony a gyümölcs szemezgetése közben. – Még túlkel a tésztám!

Felkapta a tésztás tálat és már sietett is vele a mesebeli erdő kellős közepébe. Hamar sorra került. Mielőtt betette volna a tésztáját a forró kemencébe egy kis vizecskével megsimogatta a tetejét, hogy szép, fényes kenyérkéje süljön. Majd várt.

Hamarosan kellemes, sült kalács illata áradt szét a kis házban.

-       Milyen finom, édes illat van ebben a házikóban! – sóhajtotta a szegény asszony. – Épp olyan, mint édesanyám meggyes pitéjének az illata.

Nem is sejtette, hogy épp az ő tésztája illatát érzi.

A csodakemence hamarosan kiadta a kész, pirosra sült kalácsot.

-       De hát, ez hogy lehet? – kiáltott fel meglepetésében a szegény asszony. – Kenyértésztát hoztam és kalácsot ad a kemence? Valóban csodakemence ez!

Hazavitte a meggyes süteményt és jó szívvel osztogatott belőle mindenkinek, aki rászoruló és szegény. A mai napig sem fogyott el.

Legközelebb legyél te is a vendége!

Ki segít Dömének, a bálnának?

Döme, a bálna minden reggel jó korán kelt, hogy az éjjel termett friss tengeri csemegékből jóllakjék. Csak kitátotta hatalmas száját és az édes, érett növények szép sorjában eltűntek Döme hatalmas szájában. Így, teli pocakkal jól indult a nap.

Történt egyszer, hogy kivágtak egy tölgyest a tenger partján. A fákat a vízen úsztatták. Ezért aztán sok-sok makk potyogott a vízbe. Döme, a bálna szokása szerint még félálomban volt, mikor kitátotta nagy-nagy száját és beszívta a vizet, hogy kiszűrje belőle az éjjel termett édes növénykéket. Igen ám! De nem a zamatos növények tódultak Döme szájába, hanem ezernyi kemény makk! Ha pedig besodródtak, nem is akartak kijönni onnét! Beszorultak Döme hosszú fogai, a szilái közé és se ki, se be nem akartak menni. Sokáig küzdött, hogy megszabaduljon a betolakodóktól: beszívta a vizet és kipréselte, de a kemény makkok sehogyan sem akartak kisodródni a szájából. Hiába küzdött Döme, a makkok makacsul ott maradtak szilái között.

Sírt szegény Döme, a nagy bálna. Hogyan fog így enni? Hogyan fog így lenni? Ki segít rajta? Ki tudja megszabadítani a szájába szorult makkoktól?

Arra úszott egy virgonc halraj.

-       Kedves halacskák! Kérlek, segítsetek kiszedni a makkot a sziláim közül!

-       Dehogy megyünk közel hozzád! Még megeszel bennünket! – csicseregték a halacskák.

-       Én nem eszem halacskákat! – kiáltotta utánuk Döme, de addigra már messze jártak.

Arra úszott egy csapat csőrös csuka.

-       Drága csuka komáim! Kérlek, segítsetek kiszedni a makkot a sziláim közül!

-       Ne haragudj, kománk! Nem érünk rá, mert lakodalomba megyünk, és ki kell még csinosítani magunkat!- fecsegték a csőrös csukák.

-       Hiszen csak pár pillanat ez nektek és utána van időtök készülődni! – kiáltott utánuk Döme, de addigra már messze jártak.

Arra úszott egy erős ollójú rák.

-       Kedves rákocska! Kérlek, segíts kiszedni a makkot a sziláim közül!

-       Ó, Döme! Ne tarts fel! Te is tudod, hogy milyen elfoglalt állatok vagyunk mi rákok! Még ki kell vágnom ma egy egész moszaterdőt! Te is megértheted, hogy nem érek rá ilyen apróságra!

-       Épp azért segíts, hisz ez neked csak egy kis apróság! – kiáltott utána Döme, de addigra már messze járt.

Ficánkolva, a habokat rúgva, jókedvűen úszott felé egy tengeri vidra. Döme látta, milyen ügyes állat. Figyelte, ahogyan a vidra alábukik a tenger fenekére, hogy onnét kagylót gyűjtsön, amit szorgalmasan és nagy jókedvvel a saját hasán tört fel egy kemény kővel. Láthatóan nagyon elfoglalt és mégis vidám volt a tengeri vidra.

-       Á! Ő biztosan nem fog nekem segíteni! Éppen úgy itt fog hagyni, mint a rák, a csőrös csukák és a halraj! - sóhajtotta Döme magában.

Ekkor látta meg őt a tengeri vidra.

-       Hát te mi járatban vagy? – kérdezte.

-       Láthatod! – mutatta makkokkal teli sziláit Döme. - Bajban vagyok és senki sem segít rajtam! Biztosan te sem érsz rá, hogy kiszedd ezeket a csúnya makkokat a sziláim közül!

-       Mutasd csak! – kérte a vidra.

Erre Döme nagyra tátotta a száját és a vidra gyorsan körülúszta. Pancsolt, ficánkolt és fröcskölte maga körül a vizet. Jókedvűen játszott. Majd sarkon fordult és szó nélkül elúszott.

-       Mit mondtam? Tudtam, hogy ő sem segít! – dohogott Döme csak úgy magában, és bánatos kis szökőkutat spriccelt a feje fölé.

Majd nagyot sóhajtott és újból útra kelt, hogy keressen valakit, aki segít rajta. Igen ám, de ahogy beszívta a szájába a friss vizet észrevett valamit! Valamit, ami igencsak meglepte. Mert a szájába éppen úgy zúdult a víz, mint régen. Nem akadályozták a makkok a víz sodródását. A tengeri vidra kitisztította a makkokat Döme szilái közül.

-       Köszönöm! Köszönöm! – hálálkodott Döme, de már nem volt kinek, mert addigra a vidám kis vidra már messze járt.

Ki az ügyesebb?

Történt egyszer, hogy a nyuszi és a halacska találkoztak a folyónál.

-       Milyen ügyesen úszol, halacska! Látom, igen-igen gyors vagy. De én is a fürgeségemről vagyok híres. Tudod mit!? Versenyezzünk! Te a vízben, én a parton. Aki előbb ér el a hídig, az a győztes.

-       Rendben van. – egyezett bele a halacska, mert ő is szeretett versenyezni és biztos volt a győzelmében.

Nekirugaszkodtak. A halacska a vízben úszott. A nyuszi a parton futott. Minden erejével igyekezett győzni. De bárhogy is szaladt, a hal gyorsabb volt nála.

-       Látom, nagyon gyorsan úszol. Most legyőztél. De nem adom fel. Pihenjünk egy keveset és versenyezzünk újra. Aki előbb ér a kiindulási helyre, az lesz a győztes.

-       Rendben van. – egyezett bele a halacska, mert biztos volt a győzelmében, hogy újra megelőzi a nyulacskát.

Nekirugaszkodtak. A nyuszi a parton futott. A halacska a vízben úszott. Igen ám, de most a folyó folyásával szemben haladt, így sokkal nehezebb dolga volt. Így történt, hogy a nyuszi jóval előbb ért a kiindulási helyre, mint a halacska.

-       Győztem! Győztem! – örvendezett a nyulacska.

-       Döntetlen. – mondta a halacska.

Meglepődött a nyuszi, majd elgondolkozott és kedvesen így szólt:

-       Igazad van. Először te győztél, most pedig én. Tényleg döntetlen az állás. Most hogyan döntsük el, hogy ki az ügyesebb?

Ekkor repült föléjük egy kis madárka.

-       Majd én segítek.

-       Jó. - mondta a nyulacska.

-       Jó. – mondta a halacska.

-       Mindketten győztesek vagytok. A halacska a vízben a leggyorsabb, a nyuszika pedig a szárazföldön a legfürgébb.

-       Nem jó! – forgatta a fejét a halacska.

-       Nem jó! – csóválta a fejét a nyulacska. – Találj ki valami jó vetélkedőt, mert mi le akarjuk győzni egymást.

-       Hát legyen. – szólt a bölcs kismadár. – Az a győztes, aki magasabbra ugrik.

-       Ez jó ötlet! – örvendezett a nyulacska, mert tudta jól, hogy ugrásban ő a bajnok.

-       Rendben van. – egyezett bele a halacska is, mert tudta jól, hogy ugrásban nagyon ügyes és bízott a győzelmében.

-       Először a nyúl ugorjon! – szólt a madárka.

A nyuszi nekirugaszkodott és hopp! Nagyot ugrott.

-       Ez épp egy méter! Gratulálok! – dicsérte meg a nyuszikát a kismadár.

Ekkor a halacska következett. Úszva lendületet vett és nekirugaszkodott. Hopp! Nagyot ugrott.

-       Ez is pontosan egy méteres ugrás! – lepődött meg a kismadár. – Neked is gratulálok!

-       De hát ki most a bajnok? – kérdezte a nyulacska és a halacska egyszerre.

-       Mindketten. Mert nem tudjátok legyőzni egymást. Jobb, ha nem is akarjátok! Legyetek jó barátok.

Így történt, hogy a bölcs madárka kérésére elismerték egymás ügyességét és barátságot kötöttek. Azóta is jó barátok a fürge halacska és a gyors lábú nyulacska. Ha nem hiszed, járj utána!

Mitől lehetsz szép, jó és értékes?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Sosem látta, hogy ő szép, sosem gondolta, hogy ő jó, sosem hitte, hogy ő értékes. Ezért aztán mindig arra vágyott, hogy más legyen. Szép, jó és értékes, mint mások.

Történt egyszer, hogy kint járt a mezőn, ahol felröppent előtte egy sárga lepke.

-       Jaj, de szép is vagy te, sárga lepke! Bárcsak én is olyan gyönyörű lennék, mint te! Én is ragyognék a napfényben!

Abban a pillanatban pillangóvá változott. Könnyedén szállt az illatos rét fölött. Virágról virágra röppent. Ragyogó sárga szárnyán tündökölt a nap.

Amint ringott egy lila bogáncsvirágon, megpillantott egy kis katicabogarat. Szorgalmasan eszegette a virágok nedvét szívogató, szárát fojtogató levéltetveket.

-       Ó, bárcsak olyan hasznos és jó lehetnék, mint te, piros katicácska! – sóhajtotta a pillangóvá lett kislány.

Abban a pillanatban katicává változott. Buzgón tisztogatta a beteg növényeket az élősködőktől. Úgy érezte, hogy végre jó és hasznos ő is.

Hirtelen feltámadt a könnyű nyári szellő és felkapta a kis katicát. Elsodorta egy tó fölé.

Amint lepillantott a tó tükrére, ezüstösen csillogó pikkelyű halacskát látott a víz alatt. Pikkelyei úgy tündököltek, mint megannyi ezüstpénzecske. Tisztogatta a vizet a vízi világ élősködőitől.

-       Ó, bárcsak olyan szép és jó lehetnék, mint te, halacska!

Abban a pillanatban halacskává változott. Szép piros és fehér farka, uszonya lágyan ringott a vízben, ahogyan úszkált ide-oda. Tisztogatta a vizet a vízi élősködőktől. Hasznosnak és szépnek érezte magát. Boldog volt a kislányból lett halacska.

Amint élelem után kutatott, egyszer csak a legfinomabb falatok hullottak elé a vízbe. Felpillantott, hogy honnét érkezett ez az ízletes csemege. Meglátott a vízparton egy kislányt, aki épp haleledelt szórt a tóba. Az ujjai gyönyörűek voltak: mozgékonyak, fürgék és jót adók. Finom mozdulatai elkápráztatták a halacskává változott kislányt.

-       Mennyi kedvesség, jóság és gondoskodó szeretet van ezekben az ujjacskákban! Tudom már, hogy mi akarok lenni igazán! Ismét kislány szeretnék lenni, aki gondoskodik az állatokról.

Így is lett! Ismét kislánnyá változott. Azóta az állatok gondozójaként tudja, hogy jó és hasznos dolgot tesz. Megtanulta értékelni önmagát.

Remélem, te is tudod, hogy értékes vagy! Nagyon értékes! Fedezd fel a benned levő kincseket!

Jó éjszakát, gyerekek!

A mindig jót szóló kis szekér

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis szekér. Lassan haladt az országúton, pedig nem volt sok terhe csak néhány piros paradicsom, ezüstösre érett káposzta és őszi tököcske. A szegény ember maga húzta hazafelé a mezőről.

Út közben felszállt mellette egy barna foltos kis pacsirta. Gyönyörűen énekelt.

-       Kedves kis pacsirta! Olyan szépen énekelsz, hogy boldog lesz, aki hallja. Szépsége betölti az eget és a földet. Öröm hallgatni téged.

-       Köszönöm, kis szekér! Mindig is úgy szerettem volna énekelni, hogy boldoggá tegyem azokat, akik hallgatják.

Tovább ment a kis szekér. Az út menti csalánosból felröppent egy piros-fekete pillangó.

-       Kedves kis pillangó! Olyan gyönyörű vagy, mint a legszebb virág. Boldog az, aki rád pillant. Öröm látni téged.

-       Köszönöm, kis szekér! Mindig is arra vágytam, hogy boldoggá tegyem azokat, akik megpillantanak.

Tovább ment a kis szekér. Eleredt az eső. Sáros lett az út. Még lassabban tudta húzni szekerét a szegény ember. Ám a kis szekér most is kedvesen szólt:

-       Kedves esőcseppek! Olyan jó, hogy vagytok! Életet adtok a mezőnek, szebben nő tőletek az őszi vetés. Ti vagytok az emberek öröme és boldogsága.

-       Köszönjük, kis szekér! Bennünket az éltet, hogy életadóvá legyünk és hasznosak a földnek. S mert te mindig, mindenkihez jót szólsz, adunk neked egy szép ajándékot.

Abban a pillanatban kilyukadt a felhő ruhája és áttörtek rajta a napsugarak. A fénycsík szivárvánnyá vált az esőcseppek között és végigsimogatták az ütött-kopott kis szekeret.

S mi történt? Halljatok csudát! Abban a pillanatban a paradicsomból temérdek rubintkő lett, az ezüstös káposztából csillogó ezüstpénzek, a sárga tököcskékből pedig csengő arany.

Haj, hogy megörült a szegény ember! Mindjárt vidámabban húzta hazafelé nehéz terhét! Otthon aztán vett a sok kincsből lovakat a szekere elé. Szépen kifestette, felékesítette, megbecsülte a mindig jót szóló kis szekerét.

Repcsi

Volt egyszer egy szép sötétkék repülőgép. Úgy hívták, hogy Repcsi, a levegő királya. Valahányszor felröppent, boldogan szárnyalt az égen.

Történt egyszer, hogy minden eddiginél magasabbra akart szállni Repcsi. Nekifutott a kifutópályán és már emelkedett is a magasba. Egyre feljebb, egyre magasabbra szállt. Bebújt a bundás felhőpamacsok közé, de onnan is tovább emelkedett. A ritka levegőben a legmagasabb hegyek fölé hágott. Itt találkozott egy vadhattyú csapattal. Hangosan köszöntötték Repcsit:

-       Hú! Hú! – szuszogták – Hogyan járhatsz ilyen magasan, Repcsi?

-       Ma olyan magasra akartam szállni, amilyen magasra csak tudok!

-       Ügyes vagy! Tényleg nagyon magasan szállsz! De most már ereszkedj lejjebb, nehogy kevés legyen az erőd.

Szófogadó volt Repcsi. Hallgatott a bölcs hattyúcsapatra és lejjebb ereszkedett a felhők közé. A vastag felhőbundában találkozott a vadludakkal. Vidáman köszöntötték:

-       Szervusz, Repcsi! Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

Nagyot nevetett Repcsi.

-       Már hogy ne járna! Itt repültök ti is, barátaim!

Együtt nevetett a folyton tréfás kedvű vadludakkal. Aztán intett nekik a szárnyával, majd lejjebb ereszkedett.

Hamarosan a felhők alá szállt. Olyan volt alatta a táj, mint egy szép tarka asztalterítő. Sárga, zöld, kék és barna földdarabok, tófoltok váltották egymást.

-       Hűha! – rikkantotta Repcsi! – Ez ám a szép terítő!

-       Igen! Én is szívesen elnézegetem! – suhant mellé Sólyom. – Nézd, hogy manőverezek! – rikkantotta Repcsinek, majd éles kanyart vett és zuhanórepülésben szállt lefelé.

-       Jaj! Vigyázz! – kiáltotta Repcsi Sólyomnak, mert már-már nekirepült egy nagy fenyőfaligetnek. Ám a sólyom most újra éles kanyart vett és ügyesen leszállt egy ágra.

-       Hihetetlenül ügyes vagy! – dicsérte meg Repcsi. – Most figyelj! Én is mutatok valamit!

Repcsi jól manőverezett. Szép köröket rajzolt az égre és még csíkot is húzott maga után.

-       Gyönyörű! Gyönyörű! – kiáltotta a sólyom és sok madárka, akik figyelték a légi bemutatót.

A lemenő nap fénye szép rózsaszínre és lilára festette Repcsi csíkjait az égen. Közeledett az este. Ideje volt hazaszállnia a hangárba. Még búcsúzóul meglegyintette a szárnyait! Barátai, a madarak is szárnybillentéssel köszöntek el tőle és bebújtak meleg, puha fészkükbe. Repcsi pedig leszállt a kifutópályán és begurult a hangárba. Még egy búcsúpillantást vetett a szép lila égre, ahol már útra keltek a denevérek és az éjszaka madarai a telihold fényében.

-       Jó éjt, Repcsi! – hallotta az énekes madarak búcsúcsivitelését.

-       Jó éjszakát, barátaim! Aludjatok jól, álmodjatok szépeket! - suttogta Repcsi és édesen elaludt.

Aludjatok ti is! Jó éjszakát, gyerekek!

A hullócsillag titka

Egy szép augusztusi estén tiszta volt az ég, mikor Domi és Anna, a két unokatestvér kiálltak a teraszra és figyelték a csillaghullást.

-       Jaj, de szép! Bárcsak épp ide esne egy! – sóhajtott nagyot Dominika.

-       Gyönyörűek! Olyanok, mint az ékkövek. – súgta Anna, nehogy megzavarja az égi tüneményt.

A meteoritzápor pedig egyre hosszabb, egyre fényesebb csíkokat rajzolt a fekete égre. A gyerekek egyre álmosabbak, egyre fáradtabbak lettek. Anyuka látta ezt és behívta őket a szobába, hogy feküdjenek le. Így nem láthatták, mikor megtörtént a csoda.

Egy kis meteoritkő száguldott át az égen. Felizzott, ahogy a levegőhöz ért, de nem hamvadt el a levegőben. Igaz, borsónyira zsugorodott, de mégis elérte a földet. Épp Anna és Dominika ablaka előtt ütközött a földdel.

Reggel a lányok kiszaladtak a szabadba. Remélték, hogy találnak egy hullócsillagot. Ekkor vették észre, hogy a kerti medence mellett egy füstös lyuk van a földben.

-       Mi lehet ez?

-       Talán egy tücsök háza…

-       Nem, nézd ez egy égett lyuk!

Kíváncsian kukucskáltak a földbe a füstös lyukon, és ahogy jobban figyeltek, meglátták, hogy valami csillog odabent.

-       Nézd! Csillog! Mi lehet az? – kérdezte Domi, de addigra Anna már bele is nyúlt egy hosszú bottal és kipiszkálta a csillogó tárgyat.

Még langyos volt a kő. Kívül fekete, de a belsejében egy szépséges gyémánt bújt meg. Borsónyi gyémántkő. Ezért nem égett el a levegőben.

-       Tudod, hogy mi ez? – kérdezte Anna.

-       Úgy látom, hogy fehér és csillogó kő. Talán gyémánt.

-       Nem. Ez egy csodatevő kő! Ez az egyik hullócsillag! – suttogta Anna, aki már sok mesét meghallgatott. – Tegyük próbára! Én azt kívánom, hogy legyen egy gyönyörű szép gyémánt nyakékem.

Hát, halljatok csudát! Abban a pillanatban ott függött Anna nyakán a szépséges nyakék. Ragyogó volt, mint a csillagos ég.

-       Ejha! – lepődött meg Dominika. – Most én jövök. Máris van egy kívánságom! Maradjunk mindig-mindig jó barátnők!

-       Ez a kívánságod a kő nélkül is teljesül! – mosolygott unokatestvérére Anna és megölelte őt.

Aznap este a kis hullócsillagot és a gyémánt nyakéket együtt rejtették el egy titkos helyre, de azt még én sem tudom, hogy hová. Nyaranta, ha találkoznak a lányok, felkeresik ezt a nagyon-nagyon titkos helyet és megemlékeznek arról a különös estéről, mikor örök barátságot kötöttek a csillagos ég alatt.

Balatoni kecskeköröm meséje

Valaha a Balaton helyén nagy völgy állt. Óriások laktak a környező dombokon és itt legeltették a kecskéiket. Az ország kegyetlen királya hírét vette, hogy milyen szép kecskéi vannak az óriásoknak. Megirigyelte őket. Üzenetet küldött a szegény óriásoknak, hogy hamarosan vendégségbe érkezik hozzájuk. Örültek az óriások.

-       Milyen nagyúr látogat meg minket! Vajon mit kíván tőlünk? – tanakodtak.

A király hat lovas hintón érkezett. Aranyos, bársonyos ruhájába alig fért a kövérségtől. Gőgösen végignézett a mezítlábas óriásokon és így szólt:

-       Az a királyi óhajom, hogy vágjátok le a kecskéiteket és készítsetek belőle nekem vacsorát.

Megijedtek az óriások. Szerették a kecskéiket. Nem akarták bántani őket.  Próbálták kérlelni a királyt, hogy kérjen mást, de ő nem engedett. Ragaszkodott a kecskevacsorához.

Közeledett az este. A sok óriás együtt sírt, szomorkodott a völgyben a kecskék mellett, de nem tudták bántani őket. Ekkor hirtelen ragyogó fény vette körül őket. Egy szépséges tündér libbent melléjük. Nem szólt semmit, csak varázspálcájával rásuhintott a kecskékre és az óriások könnyeire. A könnyekből tó lett. A kecskékből pedig kagylók. Épp olyan kettősök, mint a kecskék körmei. Így mentette meg a tündér a kecskéket a pusztulástól. A balatoni kagylók ezért olyanok, mint a kecskekörmök.

Ha a Balatonnál jársz, jusson eszedbe ez a mese és keresd meg a kecskekörmöket!

Jó éjszakát gyerekek!

Tücsökmese

 

Egyszer a bogarakat oly nagyon szerető kisfiú nem tudott elaludni. Csak hallgatta, hallgatta a fekete tücsök szép esti muzsikáját, ami beszűrődött a nyitott ablakon át.

-       Milyen nagyon szépen zenélsz te, tücsök barátom! – suttogta a kisfiú, nehogy felébressze a kistestvérét.

-       Miért nem tudsz aludni? – kérdezte egy icipici hangocska.

Körülnézett a kisfiú az éjszakai sötétbe burkolózott szobában és mit látott? Ott ült a vállán a kis muzsikus. Fekete volt a teste, fekete a feje, fekete a szárnya.

-       Te szólítottál?

-       Ki más? – nevetett a kis tücsök.

Erre már a fiúcska is elmosolyodott. Örült, hogy ilyen kedves vendége érkezett.

-       Mit csináljunk? – kérdezte a tücsöktől.

-       Amit te szeretnél. Mire vágysz?

-       Szeretnék én is olyan lenni, mint te és bejárni a házunk mögötti rétet!

-       Legyen! – mondta a fekete tücsök.

Abban a pillanatban a kisfiú is aprócska fekete tücsökké változott. Már szökkentek is ki az ablakon!

-       Erre! Erre! – hívogatta őt új barátja.

A kisfiú engedelmeskedett. Ment a tücsök után. A házuk falát még felismerte. A járdát is. De már a kert olyan csodavilág volt, amit sohasem látott ilyen közelről. Nagy élet volt ám a fűszálak között! Apró és nagyobb bogarak siettek erre-arra. Leveleket, szirmokat, fűszálakat húztak maguk után. A hangyák bábokat cipeltek egyik helyről a másikra. Átbukdácsoltak mindenen, hogy céljukat elérjék. Egy testes fekete bogárasszonyság épp játszótérre vitte a gyerekeit. Utána döcögött 6 kis porontya. Mind az anyjuk szakasztott mása volt, csak apróbbak. A folyton siető hangyák a bogarakon is átmásztak.

-       Nem tudtok vigyázni? – szólt rájuk a bogárasszonyság, de a hangya ügyet sem vetett rá. Sietett a maga útján és mindenen átgázolt, ami az útjába került.

Mekkora volt ott a lárma! A tücskök ciripeltek, a hernyók harsogva rágták a harmatos leveleket, a csemetéiket sétáltató bogarak oktatták kicsinyeiket. Egyszerre hatalmas zúgás támadt. Majd megjelent egy éjjeli pillangó, egy szender. Hosszú pödörnyelvét kinyújtva hangosan szürcsölte a virágok nedvét.

-       Ez csodálatos! – lelkendezett a kisfiú.

-       Megérdemled, hogy lásd, hisz te vagy a rovarok nagy barátja – mondta elismerően a fekete tücsök.

-       Mit zenélnek a társaid?

-       Nem érted a muzsikájukat?

-       Sajnos nem!

-       Hát akkor figyelj! – mondta a tücsök és rázendített a maga dalára.

A kisfiú elbűvölten hallgatta a kellemes ciripelést. De arra nem számított, ami hamarosan történt. Itt is, ott is visszhangra talált a muzsikaszó. Hívogatón, csalogatón csendült fel a tücsök dalának ismétlése. A mi tücskünk nem hagyta abba a zenélést. Pár pillanat múlva itt is, ott is fekete tücsök-buksik bukkantak fel a fűszálak között.

-       Hát itt vagy? Hogy eltűntél! Már nagyon hiányoltunk! – siettek hozzá a tücskök és jól megölelgették a kis fekete muzsikust.

-       Ő itt a barátom! Nem tücsök. De erre az estére azzá vált. Emlékeztek arra a kisfiúra, aki mindig óvatosan jár a mezőn, hogy ne bántsa a bogarakat?

-       Ő az?

-       Igen. Ma estére pedig elkísért, hogy részese lehessen az éjszaka csodáinak a mezőn.

-       Szeretnél megtanulni muzsikálni? – kérdezte egy különösen kedves hangú tücsök.

-       Hát persze! – örvendezett a kisfiúból lett tücsök.

-       Így csináld! – mondta, majd összedörzsölte a lábát és a szárnyát.

A kisfiúból lett tücsök megpróbálta utánozni és azonnal sikerült. De jót zenéltek azon az éjszakán! Hajnalig abba sem hagyták. Akkor is csak azért, mert már ideje volt hazatérni mindenkinek.

-       Máskor is elviszel a mezőre a barátaidhoz? – kérdezte a kisfiú, mikor már újra az ágyában feküdt.

-       Hát persze! – ígérte a fekete tücsök és olyan szépen ciripelt a fiúcska vállán, hogy ő végre elaludt.

Álmában a mezőről álmodott és új barátairól, a tücskökről.

Aludjatok ti is! Álmodjatok szépeket! Jó éjszakát, gyerekek!

Az igazi karácsonyfa

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis fenyves liget. Szép, formás fenyőfák között ott élt egy furcsaság. Nem volt fa. Nem volt bokor. Nem volt fenyő formája. Mégis tűlevelű örökzöld volt. Nem termett tobozokat, csak apró, színtelen barkák lengedeztek rajta tavasszal. Szelíden dédelgette őket a különös fácska. Ügyet sem vetett a madarak locsogására. Pedig szakadatlan csicseregték a maguk mondókáját:

-        Miféle fa vagy te?

-        Nem is vagy fa! Olyan kusza vagy, mint egy szénaboglya!

-        Lágyak a tűleveleid, bezzeg a fenyőké erős és kemény.

-        Még tobozod sincsen! Pedig milyen finom a fenyőmag! Minden madár kedvence.

-        Ilyen furcsa fát még sohasem láttunk! – nevetgéltek rajta a folyton fecsegő madarak.

A kis fácska csendesen mosolygott magában. Nem sértődött meg. Tudta, a madarak már csak ilyenek.

-        Persze, hogy furcsának találtok – gondolta -, hisz még sohasem láttatok tiszafát. De majd meglátjátok télen, milyen szép leszek! Csak jöjjön el a hó és a hideg! Büszkék lesztek még rám!

És valóban. Ez a tél különösen kemény volt. Minden levelet leszaggatott a fákról a fagyhozó szél. A tiszafácska hajladozott, lengedezett, de hajlékony ágaiba nem tudott belekapaszkodni a hideg északi szél. Meghasadt az ég dunyhája és olyan sok hó esett, hogy bizony nem találtak élelmet az éhes kis madarak. Már minden vadszőlőt megettek és minden madárberkenyét lecsipegettek. A vastag hóbunda elrejtette előlük a kórókon maradt terméseket. Minden fehér volt. Hófehér. A madárkák éheztek, fáztak.

Tél derekán járt az idő. Az éles szemű cinege észrevett egy piros bogyócskát a hó lepte tiszafán.

-        Nini, mi lehet ez? Csak nem egy kis ennivaló bújt meg a hó alatt?

Odaröppent és lerázta a havat a könnyen hajló ágról. Ezernyi piros, édes bogyócska díszlett rajta.

-        Gyertek gyorsan! Nézzétek! Micsoda terített asztalt készített nekünk a furcsa fenyőfa! – kiáltotta boldogan.

-        Hiszen ez egy karácsonyfa!

-        Igazi karácsonyfa!

-        Ételt ad nekünk a hideg télben!

-        Milyen finomat! Milyen finomat! – fecsegték a folyton éhes kis madarak. Mert nem tudtak betelni az édes csemegével!

A tiszafácska pedig boldogan adta oda édes piros gyümölcseit, hisz tudta, ezekben rejtőzködik a jövője, utódai, a magjai.

Tél végére minden piros termés elfogyott róla. Jól tartotta velük a madarakat. Így aztán következő tavasszal, mikor a tiszafa apró, színtelen barkáit ringatta a szél a sok cinege, rozsdafarkú, tengelic és vörösbegy, féltő szeretettel nézett rájuk, mert tudták, ez rejti a jövő téli ennivalójukat.

A gyöngykagyló és a gyöngyhalász öröme

Élt a tenger mélyén egy szép ifjú gyöngykagyló. Nagyon kényes, nagyon tiszta állat volt ez a kagylócska. Óvta, vigyázta háza tisztaságát. Friss tengervízzel mosta át többször is naponta.

Történt egyszer, hogy arra járt egy poliplakodalom. A sok lábasfejű állat felkavarta jártában a tenger mélyi homokot. A gyöngykagyló kíváncsi volt a tekergős lábú menyasszonyra, a nyolccsápos vőlegényre és a különösen hullámzó vendégseregre. Így történt, hogy egy kis porszem besodródott a kíváncsi kagyló nyelvére. Azonnal bezárta a héját, de nem tudta kisöpörni házából a homokszemet. Rátapadt a nyelvére. Izgatta, piszkálta, nagyon-nagyon zavarta. Szegény kagyló állandóan szenvedett tőle. Egész éjjel forgolódott és kínjában nyálkát termelt, mígnem bevonta a porszemet egy nyálkaréteggel. De a nyálkaréteg megkeményedett és újra csak ott zavarta, kínozta a kagylócska nyelvét. Újabb és újabb rétegekkel vonta be, hogy szabaduljon tőle, de a gyöngy csak egyre nagyobb és nagyobb lett ettől. Teltek az évek, de a kínzó érzés sosem múlt el. A kagylóban pedig csak hízott az ellenséges anyag, ott ült és uralkodott a nyelvén az egyre nagyobb gyöngyszem. Lassan olyan nagy lett, hogy a kagyló már-már a héját sem tudta becsukni tőle.

-       Bárcsak valaki megszabadítana ettől! – sóhajtozta.

Ebben az időben történt, hogy egy szépséges leány szeretett volna hozzámenni a kedveséhez. A lány nagyon szegény volt. A legény elvette volna feleségül, de a szülei megtiltották.

-       Hozomány nélkül nem veheted el! – parancsoltak a fiúra.

A fiú engedelmes volt a szüleinek. Nem tiltakozott. De a szíve majd megszakadt, mert igen-igen szerette a lányt.

-       Drága párom! El kell válnunk. A szüleim nem engedik, hogy elvegyelek feleségül, mert nincs hozományod. Ha csak egy kis vagyonkád lenne, már nem akadályoznák meg a boldogságunk! – sóhajtotta.

A leány jól tudta, hogy nincs semmije, ezért szíve fájdalmától űzve szó nélkül elfutott és csak sírt és sírt. Bánatosan kóborolt a tengerparti sziklákon. A tajtékzó habok fel-felcsaptak a sziklafalra. Éppen úgy háborgott a tenger, mint a leány szívében a fájdalom.

-       Bárcsak meghalnék! – sírdogált. – Bárcsak sosem születtem volna meg!

Könnye záporán át lepillantott a tenger mélyére és valami különös dolgot vett ott észre. Egy szépséges fényes pontocska csillant meg a mélyre szűrődő nap fényében. A szép leány letörölte a könnyeit és megdörzsölte a szemét. Azt hitte, hogy nem lát jól. Ám ahogy újra odapillantott, még szebben csillogott a tenger mélyén a fényes kis tárgy.

-       Lehet, hogy megsajnált a tenger? Talán valami ajándékot kapok tőle? Milyen jó lenne, ha olyan kincs lenne, ami segít abban, hogy férjhez menjek szívem szerelméhez! – sóhajtotta.

Levetette rongyos ruháit és beleugrott a vízbe. Úszott-úszott egyre mélyebbre. Már alig volt levegője. A sziklák felé sodródott, de erős karja és lábai segítségével pontosan odaúszott a csillogó tárgyhoz. S mit talált ott? A megöregedett gyöngykagylót.

A kagyló megérezte, hogy valaki közelít hozzá, ezért gyorsan bezárta a házát. De a lány keze rátalált. Megragadta, és már úszott is vissza vele, fel a felszínre. Fogyott a levegője. Gyengült az ereje, de ő csak a szerelmére gondolt és kettejük boldogságára. Ez adott erőt neki az áramlatokkal való küzdelemre és a gyöngykagyló kiemelésére.

Levegő után kapkodva ért fel a felszínre. Újra felöltözött, majd vette a kagylócskát és sodorgatta, simogatta, hogy megnyissa a száját. Csiklandós volt a kagyló. Nem bírta sokáig. Kinyitotta a száját, s lássatok csudát! Ott volt benne egy hatalmas gyöngy. Olyan ragyogó, olyan fényes, olyan nagy volt, hogy még ekkorát sohasem látott a szép leány. Kiemelte a gyöngyöt és visszadobta a tengerbe a kagylót. Majd boldogan szaladt kincsével kedveséhez.

-       Nézd, mit találtam! – kiáltotta.

A lány hangjára kiszaladt a fiú és kijöttek a szülei is.

-       Mit találtál? – kérdezték valamennyien.

-       Egy óriási gyöngyöt! – lelkendezett a lány.

Mikor meglátták a fiú szülei a csodálatos gyöngyöt bizony nem tiltották tovább a házasságot! A gyöngy árából nagy lakodalmat csaptak, szép házat vettek, szépen berendezkedtek, s szeretetben éltek életük végéig.

Mi lett a kagylóval? A lány visszadobta a tengerbe. Boldogan merült el a mélyben és végre megnyugodott. Nem volt már ott a nyelvén az a zavaró, kínzó dolog, amitől annyit szenvedett hosszú élete során. Hálás volt a lánynak, hogy megszabadította tőle. Így élt tovább nagy boldogságban a tenger napsütötte mélységeiben.

 

A hős katona párt talál (szelídebb, lányos változat)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy katona. Bátorságban, hősiességben nem volt párja kerek e világon. Épp hazafelé tartott szabadságra, mikor egy folyóhoz ért. Nézte a folyó futását, a kék jégmadár nyílegyenes röptét és a hódok ügyességét, ahogyan építették a gátat. Egyszer csak kiáltást hallott a folyó felől.

Azonnal a bajba jutott segítségére sietett, a hang irányába futott. Hát ott kapaszkodott a vízmosta gyökérben egy gyönyörű szép, csuromvizes leány. A bátor katona azonnal odanyújtotta a kezét és kiemelte a vízből az átázott, legyengült lányt. Ez a leány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. El is kapta róla a tekintetét a daliás katona, nehogy megvakuljon annak nagy szépségétől. Ekkor azonban ő csúszott meg és esett a folyóba. A gyors sodrású víz elvitte messze, mígnem meg tudott kapaszkodni egy vízmosta gyökérben. Ekkor a lány sietett a legény segítségére. Utolsó erejét összeszedve húzta ki az átázott katonát a vízből. A katona ruganyos léptekkel ugrott ki a partra.

-       Hálásan köszönöm, hogy kihúztál a vízből! – mondta.

-       Hálásan köszönöm, hogy megmentetted az életemet! – rebegte erőtlenül a szép leány. – Én vagyok tündérország királyának leánya. Tudd meg, hogy nem véletlenül kerültem a folyóba. Belevetett egy gonosz óriás, mert nem akartam a felesége lenni. Hálám jeléül adok neked valamit, ami segít, hogy megtalálj.

Azzal megcsókolta a katonát és gyönyörű pillangóvá változott. Elrepült a magasba. A szárnyáról lehullott egy kis pikkely. Ezt a katona elfogta és kendőjébe csavarva eltette a tarisznyájába. Addigra a pillévé vált leány eltűnt.

Ment tovább a katona. Újra kiáltást hallott. Most is a folyó felől jött a hang. Hát egy kis hódocska kiáltott kétségbeesetten. Erősen recsegett, ropogott a hódvár és látszott, hogy bármelyik pillanatban összeomolhat. A katona nem késlekedett. Azonnal felkapott a földről egy hosszú botot és erős karjával megtámasztotta a hódvárat, míg a kis hódok mind elmenekültek, nehogy magával sodorja őket az ár. Igen ám, de az egyik hódocskának beszorult a lába egy nagy farönk alá. A mi katonánk azonnal a gáton termett és kiszabadította a kis hódot. Ahogy visszaért a partra, abban a pillanatban összedőlt a hódvár és zúdult a víz mindenfelé. A kis hódok mind megmenekültek. A beszorult lábú hódocska odament a katonához és adott neki egy szőrszálat.

-       Köszönjük, hogy megmentetted az életünket! Jó tett helyébe jót várj! Ha bármikor a segítségünket kéred, csak vedd elő ezt a szőrszálat és fújj rá. Azonnal ott termünk és segítünk neked.

Megköszönte a katona a kis hód ajándékát. Becsomagolta a szőrszálat egy papírosba és eltette a zsebébe. Azzal ment tovább a maga útján.

Nem sok idő múlva újra éles kiáltást hallott a folyó felől. Odasietett. Hát most meg egy kis mókust látott egy ágon, amit sodort, sodort magával a folyó. Épp egy nagyobb szikla felé sodródott az ág és félő volt, hogy ott roppan össze, s a kis mókus a vízbe fúl. Bátor volt a katona. Egyet ugrott, kettőt szökkent és beugrott a nagy kiálló kőre a folyóban. De már oda is ért a sodródó ág. A katona kinyújtotta a kezét és leemelte róla a kis mókust. Az ág pedig recsegve-ropogva összetört a sziklán.

-       Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! – mondta hálásan a mókuska. – Jó tett helyébe jót várj! Íme, egy mogyorócska. Tedd el. Ha valaha a segítségre szorulsz, csak vedd elő és törd fel. Azonnal ott terem száz mókus, hogy segítsen.

A katona megköszönte a mókuska ajándékát. Ezt is beletette a zsebébe és indult tovább. Hamarosan egy szépséges palotát vett észre. Megszaporázta a lépteit. Remélte, hogy a szép leány várára talált. Bizony jól gondolta. Mert az a vár a tündérek királya vára volt. Ott sírt-rítt a király és a királyné a vár ablakában.

-       Hát ti miért sírtok, miért ríttok ilyen nagyon keservesen? – kérdezte a katona.

-       Hogyne sírnánk, hogyne rínánk. Szépséges leányunkat elrabolta a gonosz óriás varázsló, s a folyón egy megközelíthetetlen szigeten őrzi fogva. De hogy hol a sziget, senki sem tudja.

-       Egy életem, egy halálom, megmentem a lányotokat! – emelte a kezét csákójához a hős katona.

-       Ha megmented, tiéd lehet fele királyságom! – ígérte a tündérek királya.

-       Nem a királyságért teszem ám azt, hanem szívbéli szerelemből, mert én voltam az a legény, aki kihúzta őt a folyó vizéből.

-       Ha te vagy az, akkor kétszerte jobban vigyázz! Mert a gonosz óriás varázsló nagyon mérges rád. Megtudta, hogy a leányunk megszeretett téged.

-       Ne féltsenek engem, nem olyan fából faragtak, hogy egy óriástól megijedjek! – mondta kacagva a katona.

Az okos katona lement a folyóhoz és ott elővette a tündér királylánytól kapott pillangó pikkelyt.

-       Mutass utat a királylányhoz! – kiáltotta.

Halljatok csudát! Abban a pillanatban felröppent a levegőbe az a kis pikkely és ezernyi pillantó lepte el az eget. Mind egy irányba szállt, mind egy felé mutatott. Így aztán a folyó mentén haladva hamar rátalált a katona arra a szigetre, ahol a királylány fogva volt. A leány megvolt, de hogyan jut el hozzá? Olyan erős volt ott a sodrás és olyan széles a folyó, hogy senki át nem ugorhatott rajta, senki a közelébe sem érhetett.

Okos volt a katona. Elővette a hód szőrszálát. Rá fuvintott, s lássatok csudát! Lett ott annyi hód, hogy ellepték az egész folyót.

-       Mit parancsolsz, kedves gazdánk? – kérdezték.

-       Építsetek egy erős utat a folyón keresztül, hogy megmenthessem az én kedves mátkámat!

Bizony belepirult ebbe a szóba a királylány, mert igencsak tetszett neki a hős katona. A kis hódok pedig munkához láttak. Olyan erős hidat építettek, hogy azon egy szekér is végigmehetett volna. Odasietett a leányhoz a katona. Szépen karonfogta és vezette haza a palotába. Út közben a zsebébe csúszott a keze és ott rálelt a mogyoróra. No, gondolta, most jól jönne a mókusok segítsége! Feltörte a mogyorót és így szólt az odasereglett mókuskáknak.

-       Kérlek, készítsetek nekünk egy kedves kis hintót, hogy méltóképp vihessem haza az én kedves mátkámat.

A kis mókusok munkához láttak és építettek olyan szép hintót, hogy ember még olyat nem látott, de még tündér király sem! A katona pedig derékon kapta a szép királylányt, beleültette a hintóba és maga is mellé telepedett. Megölelte, megcsókolta, becézgette, szeretgette. Eközben a sok-sok mókus hazahúzta őket.

Lett nagy öröm a palotában! Nagy lakodalmat csaptak! Máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak!

A hős katona párt talál (fiús változat)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy katona. Bátorságban, hősiességben nem volt párja kerek e világon. Épp hazafelé tartott szabadságra, mikor egy folyóhoz ért. Nézte a folyó futását, a kék jégmadár nyílegyenes röptét és a hódok ügyességét, ahogyan építették gátjukat. Egyszercsak kiáltást hallott a folyó felől.

Azonnal a bajba jutott segítségére sietett. A hang irányába futott. Hát ott kapaszkodott a vízmosta gyökérben egy gyönyörű szép, csuromvizes leány. A bátor katona azonnal odanyújtotta a kezét és kiemelte a vízből az átázott, legyengült lányt. Ez a leány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. El is kapta róla a tekintetét a daliás katona, nehogy megvakuljon annak nagy szépségétől. Nem úgy a leány. Bátran a katona szemébe nézett és így szólt.

-       Hálásan köszönöm, hogy megmentetted az életemet.!Tudd meg, hogy nem véletlenül kerültem a folyóba. Belevetett egy gonosz óriás, mert nem akartam a felesége lenni. Én azonban nem leszek senki másnak a felesége, csak annak, akit én magam is megszeretek. Mert én vagyok a tündérek királyának egyetlen leánya.

Azzal megcsókolta a katonát és adott neki egy szép arany gyűrűt. A katona az ujjára húzta. Igazgatta. Gyönyörködött benne. Majd felpillantott, hogy megköszönje.

Kereste a leányt, hogy hová lett. De az bizony abban a pillanatban eltűnt, ahogy a gyűrűt átadta a katonának.

Bánta már a katona, hogy nem mondott neki semmit, de hát mondott volna ő százat is, dicsérte volna a lány szépségét, kedvességét, okosságát és üdeségét, ha el nem tűnik. Így hát nem volt mit tenni, ment tovább a maga útján. Ujján forgatta a gyűrűt és gondolataiba merült.

A nagy elgondolkodásból egy újabb kiáltás rázta fel. Most is a folyó felől jött a hang. Hát egy kis hódocska kiáltott kétségbeesetten. Erősen recsegett, ropogott a hódvár és látszott, hogy bármelyik pillanatban összeomolhat. A katona nem késlekedett. Azonnal felkapott a földről egy hosszú botot és erős karjával megtámasztotta a hódvárat, míg a kis hódok mind elmenekülnek, nehogy magával sodorja őket az ár, mikor szétomlik a váruk. Mind megmenekültek. Az egyik kis hód odament a katonához és adott neki egy szőrszálat.

-       Köszönjük, hogy megmentetted az életünket! Jó tett helyébe jót várj! Ha bármikor a segítségünket kéred, csak vedd elő ezt a szőrszálat és fújj rá. Azonnal ott termünk és segítünk neked.

Megköszönte a katona a kis hód ajándékát. Becsomagolta a szőrszálat egy papírosba és eltette a zsebébe. Azzal ment tovább a maga útján.

Nem sok idő múlva újra éles kiáltást hallott a folyó felől. Odasietett. Hát most meg egy kis mókust látott egy ágon, amit sodort, sodort magával a folyó. Épp egy nagyobb szikla felé sodródott az ág és félő volt, hogy ott roppan össze, s a kis mókus a vízbe fúl. Bátor volt a katona. Egyet ugrott, kettőt szökkent és beugrott arra a nagy kiálló kőre. De már oda is ért a sodródó ág. A katona kinyújtotta a kezét és leemelte róla a kis mókust. Az ág pedig recsegve-ropogva összetört a kiálló sziklán.

-       Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! – mondta hálásan a mókuska. – Jó tett helyébe jót várj! Íme egy szőrszál. Tedd el. Ha valaha a segítségemre szorulsz, csak vedd elő és fújj rá. Azonnal ott terem száz mókus, hogy segítsen.

A katona megköszönte a mókuska szőrszálát. Ezt is beletette a zsebébe és indult tovább. Hamarosan egy szépséges palotát vett észre. Megszaporázta a lépteit. Remélte, hogy a szép leány várára talált. Bizony jól gondolta. Mert az a vár volt a tündérek királya palotája. Ott sírt-rítt a király és a királyné a vár ablakában.

-       Hát ti miért sírtok, miért ríttok ilyen nagyon keservesen? – kérdezte a katona.

-       Hogyne sírnánk, hogyne rínánk? Szépséges leányunkat elrabolta a gonosz óriás varázsló. Nincs, aki visszahozza őt a várából.

Nem messze onnét ott állt egy nagy fekete palota. Fekete volt a fala, fekete az ablaka, fekete annak az óriásnak a szíve, aki elrabolta a tündérek királyának leányát.

-       Egy életem, egy halálom, megmentem a lányotokat! – emelte a kezét csákójához a hős katona.

-       Ha megmented, tiéd lehet fele királyságom! – ígérte a tündérek királya.

-       Nem a királyságért teszem ám azt, hanem szívbéli szerelemből, mert én voltam az a legény, aki kihúzta őt a folyó vizéből.

-       Ha te vagy az, akkor kétszerte jobban vigyázz! Mert a gonosz óriás varázsló nagyon mérges rád. Megtudta, hogy a leányunk megszeretett téged és gyűrűjét is neked adta.

-       Ne féltsenek engem, nem olyan fából faragtak, hogy egy óriástól megijedjek! – mondta kacagva a katona, azzal útra kelt a fekete palotához.

Egykettőre odaért. Várta már az óriás varázsló.

-       Na, te legény! Bátor voltál idejönni? Nem félsz tőlem? Majd megijedsz! – kiáltotta, s elővette a nagy buzogányát. Csapott egyet, csapott kettőt, hogy csak úgy suhogott a levegő körülötte, de mikor lesújtott, nem találta el a fürge legényt, mert az olyan gyorsan elugrott előle, hogy alig tudta szemmel követni az ember. A buzogány meg mélyen bele fúródott a földbe.

Ekkor elővette az óriás a hatalmas kardját.

-       Nem ugrálhatsz előlem mindig! Állj ki velem, te legény! – kiáltotta.

A mi katonánknak nem kellett kétszer mondani. Összecsaptak a kardok. Csengett-bongott belé a palota. Már vívtak vagy fél napja, mikor a nagy óriás úgy talált csapni a kardjával, hogy az belefúródott egy nagy jegenyefába. Ketté is hasította volna a jegenyefát vele, de a fát vaslánccal csavarta körbe egykor az óriások apja. Így megakadt benne a kard és még az éle is kicsorbult. Félredobta a kardot az óriás és elővette a tőrét. Ügyes tőrforgató volt. Bízott győzelmében.

-       Ha buzogánnyal és karddal nem győztelek le, de a tőröm elől nem menekülsz! – kiáltotta oda a legénynek.

Ám a mi katonánk nem félt az óriástól. Addig-addig vívott vele, míg kiütötte kezéből a tőrt. Látta már az óriás, hogy elvész az élete. Erővel nem győzhet a katonán. Győz majd ármánnyal! Mondott hát egy varázsigét, s bizony most megfogta a katonát. A következő pillanatban ott függött a palota plafonján egy fából készült kalitkában.

-       Bizony jól forgatod a kardot! De mégiscsak én vagyok az óriás varázsló. Nem győzhetsz le! – kacagott rajta az óriás és kisietett a palotából, hogy felfrissüljön a kútnál.

A katona ekkor körülnézett onnét föntről, s mit látott? Egy másik kalitka is lógott már a plafonról. Abban volt a leány, akit megmentett a folyóból.

-       Hát itt tart fogva a gonosz óriás? – kérdezte.

-       Igen. Ő az az óriás, aki a vízbe vetett engem, mert nem akartam a felesége lenni. Elrabolt erőnek erejével és ide zárt. Csak akkor enged ki innét, ha hozzá megyek feleségül.

-       Megmentelek, ne félj!

-       Hogy is tudnál segíteni? Láttam, milyen jól vívtál, de az ármányt nem győzhetted le. Most te is fogoly vagy, mint én. Legjobb lesz, ha mégis engedek neki. Hozzá megyek feleségül. Hátha akkor elenged téged és nem kell itt elveszned.

-       Ne tedd, kedves királylány! Van ám, aki megmentsen! – kacsintott a másik ketrec rabjára a legény.

Azzal elővette a két szőrszálat. Rájuk fuvintott, s lássatok csudát! Lett ott annyi mókus és annyi hód, hogy ellepték az egész palotát.

-       Mit parancsolsz, kedves gazdánk? – kérdezték a katonát.

-       Rágjátok szét, ami fát találtok a palotában, s a mi ketreceinket is, hogy megmeneküljünk én és a mátkám!

Bizony bele pirult ebbe a szóba a királylány, mert igencsak tetszett neki a hős katona. A kis mókusok és hódok pedig munkához láttak. Rágták a rácsot, rágták a bútort, rágták a palota minden eresztékét. Perceken belül kiszabadult a katona és a királylány, s kereket oldott a palotából. Mire visszament az óriás, a fekete vár minden fája recsegve, ropogva omlott össze. Volt vár, nincs vár. Legyőzte őt a katona. Ezt látva az óriás, szégyenszemre elmenekült az országból, de még a környező országokból is.

A katona pedig derékon kapta kedves mátkáját, a szép királylányt. Megölelte, megcsókolta, feleségül vette. Máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Labdáznak a kisbabák?

Norbinak kistestvére született. Születése napján a bátyjára is gondolt, mert a pici Kata hozott Norbinak egy dinnye labdát. Egészen olyan volt, mint a dinnye. Zöld és fekete csíkok voltak rajta, mint a nagy, érett, piros bélű görögdinnyéken. Norbi nagyon örült neki.

- Látod, anyuka! Nagyon szeret engem a kis Kata! Milyen rendes tőle, hogy rám is gondolt! Tudta, hogy szeretek labdázni! Nem hiába játszottam olyan sokat vele a pocakodban! – lelkendezett az anyukájának, mikor megkapta Kata ajándékát.

- Örülök, hogy örömet szerzett neked! – mondta anyuka – Hamarosan kimegyünk a kórházból és akkor jobban megismerkedhettek.

- Igen. Majd megtanítom labdázni! – örvendezett Norbi.

Anyukája mosolygott. Nem akarta mondani, de azt gondolta, hogy bizony még várnod kell, míg a kis Kata labdázni fog veled.

Kata hazaérkezett. Nagy volt az öröm. Mindenki sürgött-forgott körülötte. Norbiról picit meg is feledkeztek. Pedig már alig várta, hogy vele is törődjenek, őt is szeretgessék. Vacsoraidőben anyuka egy kicsit elmerült a konyhai teendőkben. Apukának is volt valami dolga. Így történhetett, hogy Norbi kettesben maradt Katával. Gyorsan elővette a dinnye labdát és odasietett Kata kiságyához, hogy megbeszélje vele, amit már egész nap tervezgetett:

-       Szia, Kata! Én vagyok itt, Norbi! Köszönöm, a dinnye labdát! Nagyon tetszik. Igazán jó, hogy gondoltál rám! Emlékszel, hogy milyen sokszor labdáztál velem anyuka hasából? Tudod, amikor anyuka hasára tettem a játékokat és te lerúgtad róla…

A kis Kata felismerte Norbi hangját. Figyelt. Nagy sötétkék szemei Norbi felé és a kezében tartott nagy, csillogó, fényes labda felé fordultak.

-       Szeretnél játszani? – kérdezte Norbi.

Kata nem felelt, hiszen a kisbabák még nem tudnak beszélni, de egész testében megmozdult és csapott egyet. Ebből biztosan tudta Norbi, hogy Kata nagyon szeretne labdázni.

-       Hát jó, ha ennyire akarod… - mondta Norbi és finoman odagurította Kata kezéhez a gyönyörű nagy dinnye labdát.

Kata csodálattal nézte, ahogyan egy ragyogó tárgy közeledik a hasacskáján. Ösztönösen csapott egyet a kezével és a lábával, ahogy a kisbabák csapkodni szoktak. Ezzel a mozdulattal beleütött a labdába és az Norbi felé gurult. Kata szeme követte a mozgást. Még sikkantott is egyet meglepetésében.

-       Ugye, milyen jó kis laszti! – dicsérte meg Norbi. – Úgy gurul, ahogyan irányítod.

Kiemelte a labdát Kata ágyából és most mutatott egy trükköt, amit nem rég tanult apukától a játszótéren.

-       Nagyon figyelj! – mondta Katának – Először feldobom. Aztán a homlokomra pattan, és épp alábújok – oktatta Katát -, így újra fel tudom ütni a fejemmel.

A fejelés egészen jól sikerült. Norbi nagyon elégedett volt, hogy Katát elbűvölte. Mert Kata épp akkor sikkantott egyet, mikor Norbi fejét érte a labda. Norbi boldog volt.

-       Még hogy a lányok nem értik a focit! – dünnyögte. – Figyelj, Kata! Meg fogom mondani az oviban a fiúknak, hogy nincs igazuk. Te érted a focit. Tudsz játszani is.

Kata egész testében mocorogni kezdett. Ebből Norbi tudta, hogy most szeretné Kata is kipróbálni a fejelést.

-       Hát jó, ha ennyire akarod. Kipróbálhatod. De először még én dobom, mert apukám is úgy tanította, hogy először ő dobta a fejemre a labdát.

Kata nem ellenkezett. A hallgatás pedig beleegyezést jelent. Ezt Norbi is tudta. Így hát fogta a labdát és ismét odament vele Kata kiságyához. Kata nagy kék szemei figyelték Norbit és a lámpafényben csillogó szép zöld tárgyat. Norbi nem húzta az időt. Épp Kata homlokára pattintotta a labdát. A pici baba meglepődött. Legörbült a szája. Síráshoz készült. De épp ebben a pillanatban Norbi odahajolt a fejecskéjéhez és megpuszilta a homlokát. Ettől elfelejtette, hogy mit is akart csinálni, mert máris beleakaszthatta ujjacskáit Norbi hajába. A bátyuska tudta, hogy most meg akarja simogatni őt, de még ügyetlen a kezecskéje, ahogyan azt anyuka mondta. Bátorítóan pedig ezt mondta Katának:

-       Nagyon jól fejeltél, Kata! Igazi focista lesz belőled! Tudod, mikor először az én homlokomra pattant, én is majdnem sírtam. De apa megpuszilta a fejem és megdicsért. Nagyon jólesett.

Kata újra egész testében mocorogni kezdett. Norbi megértette.

-       Jól van. Még egyszer.

Már repült is a dinnye labda Kata felé. De most picit ügyetlenebb volt Norbi a dobásban és nem a baba homlokát találta el, hanem a kezei közé dobta a labdát. A kisbaba ösztönösen belecsapott a közeledő tárgyba. Olyan jól sikerült megütnie, hogy az Norbi kezébe visszapattant. Norbi kacagott.

-       Milyen ügyes vagy! Pont elkaptam! – kiáltotta és ugrálni kezdett körbe-körbe a szobában a labdával.

Ekkor lépett a szobába apuka.

-       Mit csinálsz Norbi? – kérdezte mosolyogva.

-       Labdázunk!

-       Kivel?

-       Hát, Katával. Már fejelt is! Nagyon ügyes kislány! Hamarosan együtt rúgjuk a labdát a játszótéren! Mikor is lesz az apa?

-       Várnod kell még rá egy picit. Tudod, a kisbabák még nem tudnak labdázni. – oktatta apuka.

-       De Kata tud! – erősítette Norbi.

-       Hát persze. – mondta apuka, amit minden gyerek tud, hogy azt jelenti, hogy nem hiszem el.

-       Megmutassuk?

-       Majd máskor. Most indulás fürödni és vacsorázni! – szólt kedvesen apuka és felkapta Norbit, hogy kivigye a fürdőszobába.

Mikor apa nyakát átkarolta és a válla fölött visszapillantott a szobába, azt látta Norbi, hogy Kata nagyon integet neki. Egész testében mozog és csapkod a kezeivel.

-       Szia, Kata! Neked is jó éjszakát! Majd máskor is játszunk! – nevetett felé Norbi, aki nagyon-nagyon büszke volt a kishúgára.

Mi történt a szárító kötélen?

A nyári melegben kiteregetett anyuka. A száradó ruhák jó erős csipeszeken függtek az udvari szárítókötélen. Élvezték a meleg napsugarakat. Vidáman lengedeztek a forró szélben a pólók, zoknik, ingek és harisnyák. Ahogy egyre könnyebbek lettek az elpárolgó víztől egyre csintalanabbá is váltak.

A harisnya kezdte. Hosszú lábaival megcsiklandozta a mellette száradó póló hónalját. A póló nagyot kacagott, mert csiklandós volt. Ezen felbátorodva a harisnya fenékbe billentette a másik oldalán száradó bugyikát. Ez a vicc nem sikerült olyan jól. A rózsaszín alsónemű nem szerette, ha piszkálják.

-       Hagyj békén! – szisszent fel – Játssz mással!

Ez még jobban tetszett, mint a póló kacagása. A harisnya nem bírt fergeteges jókedvével. Most a rövidnadrágot rúgta meg, de csak egy icipicit. Az nadrág nem vette rossz néven. Felnevetett.

-       Na! Mit csibészkedsz velem? – kérdezte kacarászva.

-       Játszom!

-       Tudod, mit? Most csikizd meg a zoknikat. Azoknak nagyon csiklandós a talpuk!

-       Jó ötlet! – kuncogott a harisnya és máris a hosszú focis zoknik felé kanyarodott a lába.

A focis zoknik unták magukat. Egymáshoz ütődve bokáztak a szárítókötélen. Jól jött nekik a játék. A lengedező nejlonharisnya lábait visszarúgták. Fociztak vele.

Anyuka alja a zoknik mellett száradt. Rászólt a gyerekholmikra:

-       Gyerekek! Ne csibészkedjetek! Rossz vége lesz ennek…

-       Dehogy lesz! Csak játsszunk! – mondták a kisfiú zoknik és a kislány harisnya majd szelíden újra egymásba rúgtak.

Újabb mókába kezdtek. A focis zoknik meg a harisnya egyszerre csiklandozták a pólót két oldalról. Ám a póló sem volt rest! Visszacsikizte őket. Boldogan nevetgéltek, kacarásztak, ahogy a száradó ruhák kacagni szoktak.

Egyre nagyobb lendülettel mozogtak, lengtek, csiklandoztak és rugdostak. Így történhetett, hogy figyelmetlenségből belerúgtak apuka ingébe is. Apuka inge nagyon dühös lett.

-       Miféle viselkedés ez? – kérdezte haraggal és ide-oda csapkodott hosszú karjaival. – Azonnal szedjétek össze magatokat és ne csibészkedjetek!

A csintalan gyerekholmik egy pillanatra megszeppentek, de a meleg napsütéstől annyira bennük volt a felszabadult boldogság, hogy ez a jól viselkedés csak rövid ideig tartott. Hamarosan újra fenékbe billentették, megcsiklandozták a mellettük és körülöttük száradó ruhákat és csipkelődve incselkedtek egymással. Csak úgy lengett tőlük a szárítókötél. Majd leestek a csipeszeikről.

Észrevette ezt Szélanyó.

-       No lám! Úgy látom, hogy a száradó ruhák nem bírnak a fergeteges jókedvükkel. Mindjárt odamegyek és rendet teszek köztük! – mondta és jól megrázta őket.

-       Jaj! Mindjárt leesünk a porba! – kiáltottak kétségbeesetten a könnyű harisnya és a focis zoknik, amik élen jártak a huncutságban.

-       Abbahagyjátok a rosszalkodást? – kérdezte Szélanyó.

-       Igen, igen! Csak ne rázz tovább minket!

-       Jó. Akkor arrébb szállok – mondta szelídebb hangon Szélanyó és tovaszállt.

Ezután már rendesen száradtak a ruhák. Lecsillapodtak. Vagy legalábbis úgy látszott...

Csak azt nem értették másnap a gyerekek, mikor felöltöztek reggel a ruhájukba, hogy miért rúgkapál a lábukon a harisnya és miért focizik labda nélkül is a zokni. Talán mégiscsak bennük maradt némi csibészség?

Köpködős láma

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy láma. Ez a szép és erős állat úgy gondolta, hogy vicces akar lenni. Ezért elkezdett köpködni.

Arra ment egy idős bácsi a nagy fagylaltjával. A láma észrevette. Célozott és lőtt. Épp a bácsi fagyiját találta el. A bácsi mérgesen nézett a lámára és eldobta a fagyit. Morogva sietett el onnét és igyekezett valahol kezet mosni.

A csibész láma pedig jót nevetett és megette a bácsi eldobott fagyiját. Milyen finom volt ez az édesség?! Még a száját is megnyalta utána! Nagyon megörült, mikor meglátott egy kislányt, aki nyalókát nyalogatott. Arra gondolt, hogy ha a fagyi finom volt, a nyalóka is az lesz. Ezért aztán összegyűjtötte a nyálát és pontosan célzott most is. A kislány sírva fakadt. Kiejtette a kezéből a nyalókáját és sietett az anyukájához, hogy megmosdassa.

A viccelődős láma pedig jót nevetett és megette a kislány nyalókáját. Nagyon ízlett neki ez az édesség. Hamarosan újabb áldozat érkezett. Egy felnőtt férfi. A hátán hozott egy nyilakkal teli tegzet. A kezében tartott egy nagy íjat. A butuska láma nem tudta, hogy ez nem ehető. Arra gondolt, hogy ha a fagyi és a nyalóka ízletes volt, biztosan ez is az lesz. Jól leköpi a férfit és megeszi mindazt, amit a kezében tart. Összegyűjtötte hát a nyálát és célzott. Pont a férfi arcába köpött. Már várta is, hogy eldobja az íját és ő megeszi. De most elszámította magát. A férfi nem dobta el az íját, hanem miután letörölte az arcát elővett a hátáról egy nyílvesszőt és beletette az íjba. Célzott és lőtt. Épp a butáskodó láma bal hátsó lábába. A nyílvessző mélyen befúródott az állat combjába. Nagyon fájt. A láma elesett és jajgatott. Éppen úgy sírt, mint a kislány. Éppen olyan mérges volt, mint a bácsi, akivel csúnyán elbánt. Most már nagyon bánta, hogy bután viselkedett. Sírva kiáltotta láma nyelven:

- Úgy sajnálom, amit tettem! Többé nem köpködök.

De hát a láma nyelvet nem érti más, csak a lámák! Bizony! A lámák! No meg a lámák segítő tündérei. Mert ezt az őszinte bűnbánatot is meghallotta egy ilyen tündérke. Odaröppent a lámához és kihúzta a lábából a nyílvesszőt. Rettenetesen fájt, de utána kicsit jobb lett. A sebet fertőtlenítette a jóságos tündérke egy tündéri varázsszerrel, amitől hamar gyógyulni kezdett a seb. Ezután bekötözgette és így szólt:

-       Látom, megbántad, hogy csúnyán viselkedtél!

-       Igen! Igen! Nagyon bánom! Többé senkivel sem bánok így!

-       Örülök, hogy ezt megértetted. Bárcsak ne a saját károdon kellett volna megtanulnod! Ezután légy jó! – mondta mosolyogva a jóságos tündér és megsimogatta a láma buksiját.

A sérült lábú láma hamar meggyógyult. De a szívében nagyobb sebet ütött a maga butaságának emléke, minthogy meggyógyulhatott volna belőle. Mindig emlékezett arra, hogy ha másoknak rosszat okoz, az neki is rossz. Ezért aztán leszokott a köpködésről. Rendes, jó láma lett belőle.

Ha az Andokban jártok, keressétek meg és mondjátok el neki, hogy örülök én is a változásának! Jó éjszakát gyerekek!

Borz Benjámin jó srác akar lenni

Véget ért az iskola! Elkezdődött a várva várt vakáció! A gyerekek boldogan szaladtak ki az iskolából és örvendezve kezdték el az önfeledt játékot!

Hazafelé menet Borz Benjámin a porban hempergőzött és árkon-bokron átugrott örömében.

-       Vakáció! Vakáció! Ez ám a jó! – kiabálta még akkor is, mikor beszökkent a borzbarlangba.

-       Pszt! – csendesítette az anyukája. – Felébreszted a kistestvéreid! Most aludtak el.

Benjámin picit lecsendesedett. Mosolyogva nézett hat kistestvérére. Aranyosan összegömbölyödve aludtak az anyukája mellett.

-       Kérlek, hozz egy kis tejet a boltból, mert ezek a kis csibészek olyan nagy étvágyúak, hogy mindent megittak – simogatta végig a tekintetével anyuka hat szuszogó kis borzcsemetéjét.

-       De hát, anyuka! – csattant fel Benjámin – Most vakáció van! Ez a játék, a kacagás, a kiabálás, a mókázás ideje.

-       Vakáció, vakáció… - méltatlankodott Borz néni - A piciknek tejre van szüksége. Kérlek, menj el a boltba! Magadnak is vehetsz valamit. Úgy adok pénzt, hogy jut abból egy kis finomságra neked is.

Ez már tetszett Benjáminnak. Össze-vissza puszilgatta anyukáját, annyira megörült:

-       Mégiscsak jó a vakáció! – rikkantotta. Erre az éles hangra mind a hat kis borzcsemete egyszerre fordult át a másik oldalára az alomban.

-       Még jó, hogy nem ébredtek fel! Menj csendesen! – súgta utána anyukája, de ezt már Benjámin nem hallotta.

Kis pénztárcáját szívéhez szorítva boldogan szaladt ki az erdőbe. Sietett a boltba, hogy minél előbb megvehesse a tejet, no meg a finomságot, amit majd gondosan kiválaszt magának.

Ahogy így igyekezett, meglátta őt a fáról Szarka Szilárd, aki mindig mindent észrevesz az erdőn.

-       Hová mész Benji? – kérdezte

-       Vásárolni!

-       Kár! Így kezdődik a vakációd? Bevásárlással? És nem vagy rosszkedvű? – csodálkozott Szilárd.

-       Nem. Mert magamnak is vásárolhatok valami finomságot! – kacagott Benjámin.

Máris más hangon beszélt a szarka:

-       Tényleg? Finomságot vásárolsz? - lentebb röppent és úgy duruzsolta Benjámin fülébe - Te, Benji! Mondd csak, nekem is vennél valami apróságot?

-       Nem is tudom… Tejet kell vennem a testvéreimnek.

-       Na, igazán! Légy jó haver! Vegyél nekem is valamit! Tudod, én vagyok a legjobb pajtásod a suliban. Rám mindig számíthatsz! No? Veszel nekem is valamit? – kacsintott rá Szarka Szili.

-       Rendben. Veszek, ha tudok…

-       Tudtam, hogy jó haver vagy! – örvendezett Szarka Szilárd. Majd felszállt a fák koronájába és ágról-ágra szökkenve onnan hirdette nagy boldogságát:

-       Benjámin egy jó srác! Vesz nekem valami finomat a boltban! Azt választok, amit akarok! Mert Benjámin a barátom! – kiabálta olyan hangosan, hogy hamarosan odagyűltek Borz Benjámin mellé Menyét Miki és Róka Rudi is.

Mindketten kérlelni kezdték:

-       Kedves Benji! Te vagy a legjobb srác a suliban! Vegyél nekünk is valami apróságot!

Borz Benjámin szeretett volna jó srác lenni, aki minden barátjának vesz valami finomságot, bár látta, hogy túl sokan lesznek ehhez. Viszont nem akarta, hogy azt mondják, irigy. Ezért megígérte Mikinek és Rudinak is, hogy vesz nekik valamit.

-       Igazán jó fej vagy! Te vagy a legjobb srác a suliban! Nem vagy olyan irigy, mint Sün Sámuel vagy Mókus Marci, akik csak maguknak gyűjtögetnek… - dicsérgették a barátai.

Borz Benjáminnak jólesett, hogy ilyen sok barátja van, és mind ennyire szereti őt. Örömmel ugrándozott, futkározott velük az erdőben. Jólesett, hogy jó havernak, jó barátnak és a legjobb srácnak nevezték őt. A vidám hancúrozás egészen a boltig tartott. Benjámin szerette volna újra elmondani, hogy előbb tejet kell vennie, de erre már nem volt ideje. Szilárd, Miki és Rudi berohantak a boltba és a jégkrémes pulthoz futottak.

-       Milyen jó lesz ebben a melegben egy finom jégkrém! – mondták. Azzal kiemelték a pultból a legnagyobb, legdrágább jégkrémeket és már szaladtak is ki vele a boltból.

-       Hát fizetni ki fog? – kérdezte Mackó Marcella a boltvezető néni.

-       Borz Benjámin! A barátunk! – kiáltottak vissza a gyerekek és máris beleharaptak a hűs, ropogós édességbe.

-       Igaz ez, Benjámin? Te fizeted ezt a sok jégkrémet? Ezért jöttél a boltba? – kérdezte Mackó Marcella, aki rosszat sejtett.

-       Nem ezért jöttem... – sápadt el borzasztóan a kis borzgyerek. – Anyukám tejért küldött a boltba. A kistestvéreimnek lesz.

-       Itt van a tej a testvéreidnek – adta oda a tejes dobozt Mackó Marcella.

-       Mennyit fizetek?

-       A tej ára 200 forint. A jégkrémekét meg mindjárt kiszámolom.

Majd odahívta Szarka Szilit, Menyét Mikit és Róka Rudit.

-       Gyertek ide, gyerekek! Látnom kell, hogy milyen jégkrémet vettetek, mert mindegyiknek más az ára.

A gyerekek kelletlenül visszasétáltak a boltba.

-       Nagyon finom! Köszönjük Benji! Igazán nagyszerű haver vagy! – lapogatták meg Benjámin vállát miközben odamentek Marcella nénihez.

-       Úgy látom, mindegyikőtök a legdrágább jégkrémekből választott. Ezeknek az ára egyenként 600 forint. De Benji pénztárcájában csak 300 forint van. Anyukája tejért küldte. A tej ára 200 forint. Marad 100 forintja. A ti édességeitek ára összesen 1800 forint. Erre nem elég.

A jó pajtások mind mérgesen néztek Benjire.

-       Miféle haver vagy te? Meghívsz bennünket a boltba, azt mondod, azt vehetünk, amit csak akarunk, aztán kiderül, hogy nincs is rá pénzed? Kérj anyukádtól! – mondták dühösen és sarkon fordultak, hogy otthagyják Benjámint.

-       Nem oda Buda! – kiáltott rájuk mérgesen Mackó Marcella. – Nem Benjámin fogja ezt kifizetni, hanem a ti anyukátok. Menjetek haza szépen és kérjétek el az árát! Jól megjegyeztelek benneteket.

Benjámint szidva, dühöngve mentek hazafelé Szarka Szili, Menyét Miki és Róka Rudi.

Benjámin pedig pironkodva, szemét lesütve köszönte meg Mackó Marcella segítségét:

-       Köszönöm Marcella néni, hogy nem nekem kellett kifizetnem ezeket a drága jégkrémeket. Rám akaszkodtak az úton és azt mondták, vegyek nekik valami apróságot. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen drága dolgokat fognak választani.

-       Öreg medve vagyok én már, – simogatta meg Benjámin buksiját Marcella néni - sok ilyen esetet láttam. Gondoltam, hogy így volt. Máskor jobban vigyázz velük! Jól jegyezd meg, hogy nem attól vagy jó barát, ha minden kívánságukat teljesíted. Az a jó barát, aki önmagadért szeret és nem a tőled kapott ajándékokért.

Az icipici sün és a farkas

A telihold mosolygott. Látta, hogy az icipici sün talált egy édes fűzfaalmát. A tegnapi vihar verhette le a fáról.

-          Juhéj! Itt egy édes pici alma! Jaj, de jó! – kiáltotta az icipici sün örömében. – Hazaviszem és jót reggelizek belőle.

Az óvatosságról is megfeledkezve, zörögve gurította maga előtt az almácskát a vizes avarban. Ezt a hangot hallotta meg a mindig éhes ordas farkas.

-          Aha! Itt a mai vacsorám! – súgta magának és lopakodva elindult a levélzörgés irányába. – Valami finomság matat itt a fűben!

Az icipici sün épp levélbe csomagolta almácskáját, amikor megérezte a veszély szagát. Már ugrott is rá a farkas, hogy megegye. De a mi sünink sem volt rest! Sünimód összegömbölyödött.

-          Jujujujjj! – kiáltott a farkas. Mert bizony jól megszúrta a száját a sünike tüskés bundája. – Majd adok én neked, így bántani az erős farkast!

Most a jobb mellső lábával kapott a sünhöz, hogy felfordítsa. De bizony éppúgy pórul járt, mint amikor a szájába akarta venni. Megszúrták a tüskék farkas koma talpát.

-          Jajajajjj! – üvöltött fel. – Majd adok én neked, így bántani a hős farkast!

Meggondolatlanul a bal mellső lábával is odakapott a sünhöz.

-          Aúúú! – ordított, mint a fába szorult féreg. – Majd adok én neked, így bántani a hatalmas farkast!

Azzal orrával arrébb taszította. De most járt csak igazán rosszul! Mert a sünike tüskéi megszúrták az orrát is.

-          Úúú, aúúú! – jajgatott kínjában. Orrát fogva, sántikálva eloldalgott onnét, hogy sebeit lehűtse a patak hideg vizében.

-          Így elbánni a hatalmas, erős, hős farkassal! - sopánkodott és bicegve otthagyta az icipici sünt.

A sünike pedig hazagurította fűzfaalmácskáját és összegömbölyödve édesen elaludt.

Aludjatok ti is! Álmodjatok szépeket! Jó éjszakát, gyerekek!

Hisztis pók

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bársonyos vizű tó. A tikkasztó melegben futkosott a tó vizén a pajkos nyári szellő. Mindenki örömmel fogadta közeledtét. Megzörgette a nádat, simogatta a fákat, megborzolta a madarak tollruháját. Senki sem haragudott rá ezért. Sőt, örültek a hűsítő szellőcskének, mert felüdítette őket a nagy nyári forróságban. Csak egy valaki bosszankodott újra és újra a szél közeledtén: a tó közepén futkározó molnárka. Mert valahányszor a tó tükrén szaladt végig a fuvallat, mindig picit meglökte, meglendítette a könnyű kis állatkát.

-       Már megint itt vagy? Hagyj békén, te buta szél! – kiáltott utána a mérges molnárka.

De a szél meg sem hallotta. Sietett hűsíteni a tóparti nádas lakóit: szárcsákat, nádi rigókat, vadrécéket és kárókatonákat.

Az újabb fuvallathoz ismét a tó vizén futott végig és megint csak arrébb sodorta az apró morcos molnárkát.

-       Mindig velem incselkedsz? No, megállj, csak! Majd adok én neked! Nem szégyelled a kisebbet bántani! – kiáltott a szél után. – Azonnal fordulj ide! Azt akarom, hogy ne fuss el! Nem hallottad?!

Ám hiába kiabált, a szél észre sem vette őt. Most a vízparti fák levelét borzolta, hűsítette a gerlepárt, az apró verebeket és az álmos öreg baglyot.

Majd új lendületet vett a tavon és harmadszor is arrébb sodorta a dühöngő molnárkát:

-       Ez már több a soknál! Állj ki velem, mint férfi a férfival! Ne szaladj el! Azt akarom, hogy azonnal gyere vissza! Azonnal! Azonnal! – toporzékolt a víz tetején a pici mérges molnárka.

Addig-addig dühöngött, addig-addig toporzékolt, míg elvétette a lépést és nem vett levegő buborékot a lábacskája alá! Süllyedni kezdett! Egyre mélyebbre húzta le a víz. A halacskák már várták a finom csemegét.

-       Jaj! Segítség! – kiáltotta. De senki sem vette észre.

Ekkor újra arra járt a szél. Futtában odasodort a molnárkához egy sárga falevelet. A molnárka pedig felkapaszkodott rá.

-       Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! – kiáltott a szellő után.

A szél most sem felelt. Vidám köröket írt le a tó vizén. Ide-oda csavargatta a felkavarodott apró hullámokat.

A molnárka pedig most értette meg, hogy a szél csak játszik. És milyen jó, hogy játszik! Mert játékával boldoggá teszi a tó minden lakóját. Többé nem mérgelődött rajta, ha őt is el-elsodorta. Sőt, megtanulta örömmel fogadni a pajkos szélgyerek játékát.

Kacsamama (Kalimpálós mese a legkisebbeknek)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kacsamama. Tavasszal lett 5 szép kiskacsája. A tojásból kibújva azonnal követték édesanyjukat. Amerre járt, mentek utána a füves réten. Legelészték a friss hajtásokat. Messze hallatszott vidám csipogásuk.

Egy napon így szólt hozzájuk az anyukájuk:

-        Most ne gyertek velem! Úszom egyet a tóban és hozok nektek vízinövényeket. Maradjatok a fészekben!

-        Jó, jó – ígérték a kiskacsák.

Elindult a kacsamama. Totyogott a víz felé. Egyre távolodott. A kiskacsák csipogva bújtak össze a fészekben. Féltek egyedül. Hiányzott az anyukájuk. Ekkor így szólt az egyik kiskacsa:

-        Ti csak maradjatok itt, én utánamegyek, hogy megnézzem, merre van a tó!

Egyre távolodott az első kiskacsa, mikor így szólt a második kiskacsa testvérkéihez:

-        Ti csak maradjatok itt, én utánamegyek, hogy megnézzem, merre van a tó!

Egyre távolodott a második kiskacsa, mikor így szólt a harmadik kiskacsa testvérkéihez:

-        Ti csak maradjatok itt, én utánamegyek, hogy megnézzem, merre van a tó!

Egyre távolodott a harmadik kiskacsa, mikor így szólt a negyedik kiskacsa a testvérkéjéhez:

-        Te csak maradj itt, én utánuk megyek, hogy megnézzem, merre van a tó!

Felugrott a fészekről az ötödik kiskacsa és ezt kiáltotta:

-        Már egyedül nem maradok! Én is utánatok futok!

Így történt, hogy mikor a kacsamama megérkezett a tóhoz, utána jött mind az öt kiskacsája. Nem haragudott rájuk. Örült, hogy mind vele vannak. A pelyhes kiskacsák bátran beleugrottak a tóba. Élvezték a pancsolást a hűs, selymes vízben. Bukfenceztek, egymást fröcskölték nagy jókedvükben. Legjobban annak örültek, hogy együtt lehetnek az anyukájukkal.

Aznap egy pár nagy kacsaláb kalimpált a vízben. No meg tíz kis kacsa-talpacska is ott csobogott, csillogott - a víz alatt úszó halacskák gyönyörűségére!

(Hadd lássam, nektek hol van a talpacskátok? Hogy kalimpálnak a kiskacsák? Megmutatjátok?)

 

Lórika és Csirip

Közeledett a tavasz. A nap melegebben sütött. A fagyott föld felengedett és magába szívta az utolsó hófoltokat is. A sáros föld alól kezdtek előbújni a tavasz hírnökei: a hóvirágok, krókuszok, nárciszok, jácintok és tulipánok. A madarak is másképp daloltak. Még nem érkeztek meg az afrikai vándorok, de az itt telelő madárkák új nótákba kezdtek.

-       Nyitnikék! Nyitnikék!

Ebbe a tavaszi dalba azonban belerikácsolt egy szokatlanul éles hang:

-       Lórrrika vagyok! Lórrrika vagyok!

Lórika gazdája, Cili néni büszke volt Lórikára.  Dicsérgette madárkáját:

-       Ügyes vagy! Mondjad szépen: Lórika szép madár.

Lórika pedig harsogta Cili néni nagy örömére:

-       Lórrrika szép madárrr! Lórrrika szép madárrr!

Lórika, a hullámos papagáj egy kalitkában lakott az ablak mellett. Hangja pedig úgy keveredett a tavaszi zsongásba, hogy Cili néni kinyitotta az ablakot. Beengedte a friss levegőt. De vele együtt ki is engedett valamit a tavaszi muzsikától zengő kertekbe: Lórika rettenetes rikácsolását.

-       Krrr! Krrr! – kezdte Lórika, mint egy varjú.

Majd, mikor jól kiköszörülte a torkát, hozzálátott magát dicsérni:

-       Lórrrika szép madárrr! Lórrrika okos madárrr!

A kalitkában lógó tükörben egész nap csodálta fekete foltocskáit fehér arcán, szeme csillogását, csőre ívelését és kék tollai ragyogó színeit.

Egyik nap egy kíváncsi barna veréb szökkent az ablakpárkányra.

-       Hát te ki vagy? – kérdezte a papagáj

-       Mezei veréb a nevem.

-       Mit tudsz te, mezei veréb?

-       Csirip. Csirip. Csiripelni.

-       Hát nincs túl nagy tudományod! Ide hallgass! Krrr! Krrr! – kezdte köszörülni a torkát a hullámos papagáj. – Lórrrika vagyok!

-       Csirip. Mennem kell. Sok a dolgom  – szabadkozott a kis veréb és elszállt.

-       Mi dolgod van? – kiáltott utána a papagáj.

-       Le kell eszegetnem a fákról a tavaszi farontó férgeket, hernyókat.

-       Ide nem kell jönnöd! Az ablak alatti fát majd szemmel tartom magam – kérkedett a papagáj, majd odafordult a tükréhez és tollászkodni kezdett.

Csirip, a kis veréb elszállt. Szófogadó kis madár volt, ezért azt a fácskát nem kereste fel, amit a papagáj tart rendben.

Másnap megmozdultak a rügyek. Éledni kezdett Lórika fája. Gyönyörű kerek bimbók duzzadtak az ágakon. De nem sokáig. Hamarosan zöld hernyók lepték el a fát és eszegetni kezdték a bimbókat. Észrevette ezt Lórika is. Rákiáltott a hernyókra:

-       Menjetek innen! Ez az én fám! Itt nem eszegethettek. Keressetek másik fát!

No persze, a hernyók ügyet sem vetettek Lórika szavára!

Ekkor újra az ablakpárkányra szállt Csirip, a mezei veréb.

-       Segíts, Csirip! A hernyók nem hallgatnak rám!

Csiripnek sem kellett kétszer mondani. Két perc alatt minden hernyót elnyelt éhes kis begyébe.

-       Bocsáss meg, Csirip, hogy nem értékeltelek! Pedig te sokkal többet érsz, mint én a ragyogó tollaimmal. Megmentetted ezt a kis fát.

-       Nem haragszom rád. De tudd meg, hogy te is hasznos vagy.

- Hogyan?

- Bizony, nagyon fontos vagy, mert Cili néni boldog, hogy gondoskodhat rólad - mondta az okos kis veréb.

- Milyen kedves vagy! Köszönöm! Legyünk barátok!

Így lettek barátok Lórika és Csirip. S képzeljétek, nyár elején Csirip, a mezei veréb hozott egy szép cseresznyepárt Lórikának arról a fácskáról, amit maga tisztított meg a rügyevő hernyóktól! Barátságuk jeleként együtt ették meg.

Lórika pedig megtanult egy új nótát:

-       Csirip hasznos madárrr!

Ha a nagy emeletes házaknál jártok, jól nyissátok ki a fületeket, hátha ti is meghalljátok Lórika új énekét!

Jön a vakáció!

Bizony Ló Leopoldot már nagyon fárasztotta az iskola. Este későn feküdt, reggel alig lehetett felkelteni. Meleg nyári napsugár simogatta az arcát iskolába menet. Szívesebben ment volna a játszótérre. Nem akarta tömni a fejét a sok-sok tanulással. Az iskolában unatkozott, ezért mindig azon törte a fejét, hogyan szórakoztathatná a társait. Pedig Bagoly tanító néni sok okosságot tanított a gyerekeknek, de ezek Ló Leopoldot nem érdekelték. Legszívesebben olyan dolgokat tanult volna, hogy hogyan lehet vadul nyargalászni megbotlás nélkül, hogyan lehet egy levegővétellel a legnagyobbat nyeríteni, hogyan lehet a fülével vicces jeleket billegetni. De Bagoly tanító néni ilyeneket nem tanított. Csak unalmas számtant, fárasztó olvasást, patagyötrő írást és torokkínzó éneket.

-       Az iskolai életben a legjobb a szünet! – mondta pajtásainak Leopold.

-       Igazad van! – nevettek Róka Regina és Szarvas Szilvi és boldogan futkostak a szünet alatt.

-       Az lenne a jó, ha a szünet lenne egy óra, a tanulás pedig tíz perc – nyerített nagyot Leopold és a nyomukba eredt.

-       Hú! Az ám a jó! – nevettek a lányok. – Mennyit lehetne akkor játszani?!

De sajnos már megint csöngettek és kezdődött az újabb tanítási óra, az olvasás.

-       Majd nyáron! – súgta oda Szarvas Szilvi és az olvasó könyve fölé hajolt.

-       Mi lesz nyáron? – kérdezte Leopold.

-       Nyári szünet! Vakáció! Az ám a jó! – suttogta vidáman Róka Regina és ő is a tanító nénire figyelt.

Ló Leopold pedig álmodozva kibámult az ablakon. Már alig várta, hogy nyári szünet legyen. Vakáció!

-       Mi az a vakáció? – dünnyögte maga elé, de Bagoly tanító néni éles füle meghallotta a suttogást is.

-       Kérdeztél valamit Leopold?

-       Igen, tanító néni. Véletlenül kiszaladt a számon, hogy mi az a vakáció?

Bagoly tanító néni nem haragudott.

-       Látom, várjátok már a hosszú nyári szünetet. Az tényleg nagyon jó lesz. Sokat játszhattok, és nem kell iskolába járni. A vakáció az az időszak, amikor nincs iskola. Várod már Leopold?

-       Igen! Nagyon!

-       Én is várom! – mondta kedvesen Bagoly tanító néni és megsimogatta Leopold kobakját. – Mindenkinek nagyon jó lesz, mert pihenhet, erőt gyűjthet, és felkészülhet a következő tanévre.

-       Tényleg? Bagoly tanító néni is várja a vakációt? – csodálkozott Leopold.

-       Bizony. Én is várom. Jó lesz pihenni. De persze szívesen látlak benneteket akkor is, csak nem az iskolában, hanem az otthonomban. Bátran felkereshettek, ha van valami kérésetek vagy kérdésetek.

-       Mit csinál a tanító néni a vakáció idején?

-       Sokat fogok olvasni.

-       Olvasni? A vakáció alatt? Nem unalmas az?

-       Nem! – nevetett Bagoly tanító néni. – Nagyon szeretek olvasni. Sőt! Nektek is ajánlom! Gyertek el és szívesen kölcsönadok egy-két izgalmas könyvet. Most már megtanultatok olvasni az iskolában. Az olvasás olyan tudomány, hogy ennek segítségével világokat utazhattok keresztül. Járhattok a Holdon. Lemerülhettek a tenger alatti világba. Elkalandozhattok Meseországba vagy az indiánok földjére. Ezernyi kincset fedezhettek fel az olvasással…

-       Tényleg? – csodálkozott Leopold. – Még a Holdon is járhatunk? Az jó lehet!

-       Esős napokon jólesik az olvasás! Gyertek el és kölcsönadok egy-két kalandos könyvet! – ajánlotta Bagoly tanító néni. - Most pedig folytassuk az olvasás órát!

Leopold alig várta, hogy rá kerüljön a sor az olvasásban. Igyekezett minél jobban olvasni, mert most már tudta, hogy olyan kulcsot kapott, amivel kincses ládákat fog kinyitni.

Így lett Ló Leopold kitűnő tanuló olvasásból. S valóban nagy felfedezések vártak rá a nyári szünetben, a vakáció alatt. Csodák ajtaját nyitotta meg előtte az olvasás tudománya.

Ki a legokosabb?

Cili néni papagájai mindig vetélkedtek egymással, mindig veszekedtek:

-       Lórrika vagyok! Lórrika vagyok!

-       Gyurrika vagyok! Gyurrika vagyok!

-       Lórrika  szép madárr!

-       Gyurrika a szép madárr!

-       Lórrika okos madárr!

-       Gyurrika az okos madárr!

Cili néni megelégelte, hogy folyton-folyvást veszekednek a papagájai. Egy napon fogta Gyurikát és kalitkástul átvitte a szomszédba Eszterkének, a mozgássérült kislánynak.

-       Nézd, Eszterke, milyen szép madárkát hoztam neked!

-       Jaj, de jó! – tapsikolt a kislány.

-       Mi a neve?

-       Mindjárt bemutatkozik! Figyeld csak!

-       Mondd, szépen, hogy hívnak? – szólította meg a papagájt Cili néni.

-       Gyurrika vagyok! Gyurrika vagyok!

-       De aranyos! – örvendezett Eszterke. - Mit tud még?

-       Okos madár. Szívesen tanul. Tanítgassad!

-       Jó! Jó! – lelkendezett a kislány.

Gyurikának nagyon jó dolga volt Eszterkénél. Egész nap vele játszott. Etetgette. Itatgatta. Beszélgetett vele. Igazán szépen összebarátkoztak. Így történt, hogy Eszterke egyre jobban megbízott a kis madárban.

Egyik nap elhatározta, hogy kiengedi a kalitkából. Ne legyen rab madár! Hadd szálljon szabadon a szobában!

Igen ám! De abban a pillanatban, huss! Gyurika kiröppent a parkba a nyitott ablakon át.

Sírt Eszterke.

-       Most hogy találom meg őt! Ő a legjobb barátom! Hogy is tehette ezt velem? Így nem viselkednek a barátok! – panaszkodott Cili néninek.

Cili néni sokat tapasztalt és bölcs asszony volt. Meghallgatta Eszterkét, majd így szólt:

-       Gyere, Eszterkém! Megkeressük a kis madarat!

Erre picit elmosolyodott Eszterke.

-       Hogyan is tudnánk megkeresni a parkban? Sok ott a madár. És ha meg is találnánk, nem tudnánk lehozni a fáról! Te már nem tudsz fára mászni, én pedig még nem! - mutatott a kerekes székére.

-       De van egy tervem! Nem egyedül megyünk...

-       Kit hívunk segítségül?

-       Lórikát!

-       A papagájt?

-       Igen.

S már ment is Cili néni Lórikáért. Szépen lefüggönyözte a kalitkát és vitte ki a parkba. Eszterke már mosolygott. Bízott Cili néni találékonyságában.

Cili néni pedig kitette a kalitkát a park közepén és levette róla a kendőt. Lórika egy ideig csöndben figyelt. Nem tudott megszólalni a meglepetéstől. Még sosem járt a parkban. Megszeppenve nézelődött. Forgatta a fejecskéjét. Csodálta a sok vidám madarat, gyereket, sétáló embert.

De hamarosan felélénkült. Nem bírt hetvenkedő természetének ellenállni és hangosan hirdetni kezdte a parki galamboknak és verebeknek, hogy milyen különleges madárka érkezett hozzájuk:

-       Lórrika vagyok! Lórrika szép madárr! Lórrika okos madárr! – kiáltozta büszkén.

Bizony sok verebecske és galambocska megnézte őt hol az egyik szemével, hol a másikkal. Kíváncsiak voltak, hogy miféle szerzet hangoskodik a park kellős közepén. De nem csak a galambok és a verebek figyeltek fel Lórikára, hanem Gyurika is! Ágról-ágra szállt. Rettentően bosszantotta, hogy Lórika a park közepén hirdeti ittlétét. Nem bírta megállni, hogy ne feleseljen Lórikával:

-       Gyurrika a szép madárr! Gyurrika az okos madárr! – kiáltotta és egyre közelebb jött.

-       Lórrika a szép madárr! Lórrika az okos madárr! – erősítgette Lórika.

-       Gyurrika a szép madárr! Gyurrika az okos madárr! – feleselt vele Gyurika és odaröppent a kalitka mellé, épp Cili néni kezéhez.

Cili néni pedig szépen a kezébe vette a kis csavargót. Megsimogatta és Eszterkének adta.

-       Vigyázz rá, Eszterke! Óvatosan bánj ezzel a kis kóborló madárral!

-       Megígérem, hogy vigyázni fogok rá! – mondta ragyogó arccal Eszterke és adott egy nagy boldog puszit a világ legokosabb Cili nénijének.

Így volt. Igaz volt!

Kristóf kincse

Az egyszeri óvoda hátsó udvarán csodálatos növény növekedett: egy vadsóska. Felfutott a zegzugos kerítés bokraira és hívogatta, csalogatta a gyerekeket, hogy kóstolják meg. Igen ám, de ez a mesebeli növény csak akkor bontakoztathatta ki varázslatos erejét, ha hagyták fejlődni. Így történt, hogy a kis növénykutató Kristóf elhatározta, hogy megvédi a vadsóskát minden kártevőtől.

Bizony volt dolga bőven! Mert alighogy kibújt a földből a zsenge hajtás, csendesen odacsusszant egy fekete meztelen csiga, hogy megeszegesse a friss növénykezdeményt. De Kristóf résen volt! Amint észrevette a csigát, azonnal felvette a kis lapátocskájával és vödröcskéjébe tette. Onnan pedig elszállította jó messzire a sarjadó növénykétől.

A vadsóska meghálálta a figyelmességet. Szépen felfutott az óvoda kerítését koszorúba fonó bokrokra. Hamarosan pici levélkéket hajtott. Kristóf gyönyörködve figyelte, hogy napról-napra egyre szebb, egyre üdébb, egyre nagyobb levélkék borítják a kacskaringós szárat. Igen ám, de nem csak Kristóf vette észre a szépen fejlődő sóskaleveleket, hanem a folyton éhes levéltetvek is! Egyik reggel egy egész csapat lepte el a viruló sóskát. Most mit csinál Kristóf? Ügyes és okos kisfiú volt ő. Tudta, mit kell tennie. Összeszedte ami katicácskát csak talált az óvoda udvarán és szépen odatette őket a vadsóskára. A katicáknak nem kellett tanítani, hogy mit kezdjenek a kártevőkkel! Megeszegették valamennyit az utolsó szálig a vadsóskáról.

A csodálatos növény pedig bőven meghálálta a gondoskodást. Hosszúkás levelei teltek, savanykásak és ínycsiklandóan ízletesek lettek. Kristóf nagyon örült. De nem csak Kristóf vette észre a vadsóska beérését, hanem egy csapat szépséges pillangó is. A szép nagy levelek épp alkalmasak arra, hogy elrejtsék a levelek fonákjára lerakott petéket, s ennivalóivá váljanak a kikelő hernyóknak. Kristóf ezt nem hagyhatta. Mikor észrevette, hogy a pillangók lerakják a petéiket, letépte azokat a leveleket, amikre pete került és odatette őket az óvoda távoli sarkában burjánzó lapulevélre. Ott bőven lesz ennivalójuk a hernyóknak és szép pillangókká válhatnak. A varázslatos vadsóskát nem engedhette, hogy megeszegessék.

Tavasz végére olyan szép sötétzöld, gyógyító erővel teli sóskalevelek kínálták magukat Kristófnak és kis óvodás társainak, hogy mindannyian szedhettek belőle a kis vödrükbe, s még maradt bőven a száron. A friss levélkéket szépen megmosták a portól és nyersen megették. Milyen ízletes és milyen egészséges volt a varázslatos vadsóska! Minden kisgyereknek csillogóvá vált tőle a szeme, pirospozsgássá az arca és izmossá a teste. Ilyen varázserőt adott a vadsóska Kristófnak is, aki gondoskodott róla azon a tavaszon, az óvoda udvarán.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás